„Minket gyűlölt a szlovák nép”

Ha nem köti egy betegség ágyhoz három hónapra, talán el sem indul a XX. század magyar történelmét feldolgozó pályázaton a győztes, Csizmadia Margit. Véletlenek persze nincsenek.

Egy idegesítő három hónapos betegségnek köszönheti Barcsné Csizmadia Margit, hogy otthonában naphosszat rádiózva hallott egy lehetőségről, és papírra vethette életének egy történelmi időkben játszódó fejezetét, majd beküldhette az erőforrás-minisztérium önéletírói pályázatán. Az 1947-es felvidéki kitelepítésekről szóló dolgozat egy volt a 2473 közül, és mivel megosztott első helyet ért, kiérdemelte, hogy a keddi díjátadón Jókai Anna Kossuth-díjas írónő laudálja.

– Már magában a cím is vázolja, hogy milyen küzdelmes életsorsot takar – mondja a Vágfarkasdtól a Viharsarokig címet viselő munkáról Jókai Anna. A szerző – aki ma már túl van a hetvenen – úgy írta le az eseményeket, hogy soraival visszarepít egy hatéves kislány világába 1947-be. – Az egész magyar múlt is megelevenedik ebben, ahogy a kislány szülei, nagyszülei elbeszéléséből táplálkozik. Erre ott kell hagynia mindent, és viszik a család fiatalabb tagjait egészen a Viharsarokig. Ahogyan „a kislány” leírja az utazást, látszik, hogy ez egy életen keresztül traumát hagyott a lelkében. Amikor megérkeznek a petróleumlámpával világított kuckóba, részben szeretettel, részben bizalmatlansággal fogadják, és megkérdezik a gyerektől, „Honnan jöttetek?”. Akkor ő egész egyszerűen így válaszol: „Mi nem jöttünk, minket hoztak”. Óriási különbség. Ez a mottója ennek a történetnek, amiből az emberi szál sem hiányzik. Vannak, akik befogadják őket, a hontalanság érzete és rásütött bélyege viszont rajtuk marad. Az teszi még különlegesebbé az anyagot, hogy Margit nem csak elmélázik a múlton, nemcsak érzi lelkében az igazságtalanságot, hanem dolgozik ennek az ügynek az ébren tartásáért.

Csizmadia Margitot két dolog segítette az igazságtalanság elviselésében: az egyik a hitnek az ereje, hogy bár többé-kevésbé számkivetésben élünk itt a földön, de soha a reményt nem szabad feladni. A másik az a tudat, hogy nem az iskolában, hanem a családban kell elkezdeni az összetartást. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) alá tartozó Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet pályázatán társgyőztes Margit részletesen írt a kassai kormányprogramról (1945. április 12.), amivel a felvidéki magyarság megpróbáltatásai elkezdődtek – erre mondta az átadón Kalász Márton költő: minden pályamunkánál történetírással állunk szemben.

– Lezsák Sándor mondta egy alkalommal, fel is írtam, hogy „nemcsak a jövőért, a múltért is meg kell küzdeni”. Ez vezetett engem arra, hogy a múltért küzdjek mindenhol. Tudja, ötven évig mi erről nem beszélhettünk, most jött el ennek az ideje; 2002-ben Orbán Viktor először nyilatkozott a benesi dekrétumokkal kapcsolatban, azelőtt nem hallottam erről sehol. Akkor kezdtem írni a Békés megyébe áttelepített öregekkel, szegények, ők már nem élnek – mondta az MNO-nak a győztes. Békéscsabán később emlékező istentisztelet és táblaavatás is volt, és Csizmadia Margit 2007-ben a Rákóczi Szövetségnél egy mozgalmat indított Magyar nyelvű szépirodalmat a Felvidék magyar nyelvű iskoláinak névvel, s rengeteg könyvet gyűjtöttek össze Vágfarkasdtól Rimaszombatig a legtöbb településnek. – A szülőföld szeretete, ami engem motivált, nekem mindenem ottmaradt – adja indoklását a gigantikus munkának Margit. Hogy a megszólított 60 éven felüliek ilyen számban ragadtak tollat az Életút pályázat felhívására, annak tulajdonítja, hogy ez a generáció már megélte a háborús időszakot, ötvenhatot és a diktatúrát is.

Amit ’45 után átéltek, Margit egyszerűen genocídiumnak, népirtásnak nevezi. – Minket gyűlölt a szlovák nép és kitelepítettek a nemzetállami törekvések kapcsán. De édesapám nekem azt mondta, „sose gyűlölj, mert oda süllyedsz le, ahová ők”. István királytól is tudjuk, semmi más nem taszít le, mint a gőg és a gyűlölet. Most az a célom, hogy ezt a történetet, amit leírtam – hogy egy hatéves kislány hogyan élte át a benesi terrort –, minél többen megismerjék; leírtam a családunk ottani életét, hogy mi történt Vágfarkasdon, amikor megkaptuk a fehér lapot a kitelepítésről, az utat a vagonokban és a beilleszkedést Békéscsabán. Küldtem még a Felvidékért végzett munkámról két DVD-t, a lelkem úgy nyugszik meg, hogy tettem valamit a szülőföldemért. A szüleim könnyeit sosem fogom elfelejteni, még ha a hatéves kislány nem is értette meg pontosan, ami történik.

A pályázatért felelős helyettes államtitkár, Asztalosné Zupcsán Erika is körülbelül itt találta meg a pályázat lényegét: „Nem az a kérdés, hogy mid van, hanem hogy kid van.” Felidézte, a 2012-es évet az Európai Unió az időskor és a nemzedékek közötti együttműködés évének jelölte ki, erre pedig két dolgot kezdeményeztek. Egyrészt közösségeket akartak támogatni, kirándulásokat, konferenciákat, másrészt kiötöltek egy 60 éven felülieknek szóló pályázatot, amire azt gondolták, majd beérkezik néhány pályamű. A vége az lett, hogy a négyfős zsűri nem bírt el a munkákkal, és – amint azt Jókai Anna az MNO-nak szintén bevallotta – még mintegy 700 munka elolvasása hátravan. Az államtitkár-helyettes néhány pályaműbe is belenézett, és elmondása szerint igen sokat gazdagodott abból, ahogyan ma unokák és nagyszülők egymáshoz viszonyulnak. – Nagy szeretettel írtak például a nehézségeikről is, és kifejezetten mai üzenetet hordoznak a házasságért hozott áldozatok elbeszélései. Kérdés, hogy vajon tovább tudjuk-e ezt adni.

Oláh János a pályázatot segítő Magyar Napló Kiadó részéről egy eléggé nagy beszédkényszert lát a társadalomban, amit alátámaszt, hogy az általuk kezdeményezett, korábbi regénypályázatra körülbelül 100 mű érkezett be. Meg is mondja, miért. – A helyzet az, hogy a kanonizált magyar irodalom nem hajlandó a mai társadalom mai problémáiról beszélni – jelentette ki. Hanák Gábor történész, filmrendező inkább arról az oldaláról fogja meg a dolgot, hogy „a pályázatok nem lépik át a profi történetírók által vont határokat, de gazdagon ábrázolják a történelem masinériáját”. Szomorúság számára inkább az, hogy „ezek a munkák nem ütik át a mai konzummédia ingerküszöbét”.

Jókai Anna zsűrielnökként az MNO-nak így összegez: – Találtam három darab, irodalmi igényű munkát is, de azt láttam elsősorban, hogy milyen sok bánattal, szenvedéssel és megpróbáltatással teli volt ez a század. Töményen kapta az emberiség. Aki kamaszként Isonzónál megsebesült, a Don-kanyarban simán meghalhatott. Volt két világháború, Trianon, nácizmus, kommunizmus, kitelepítések, ötvenhat, mind egy nemzedéknek a nyakában volt. Ez a pályázat mind visszaadta. És egyik írás sem volt gyűlölködő, még akkor sem, ha ezt a hangot szoktuk meg mostanában. Sok olyan idősünk van, aki megtalálja, hogyan adja át az emlékeit; a halotti ruhának nincs zsebe. Kérdezi: én magam már megírtam, amit akartam, 22 regényben.