„Minket gyűlölt a szlovák nép”

Ha nem köti egy betegség ágyhoz három hónapra, talán el sem indul a XX. század magyar történelmét feldolgozó pályázaton a győztes, Csizmadia Margit. Véletlenek persze nincsenek.

Amit ’45 után átéltek, Margit egyszerűen genocídiumnak, népirtásnak nevezi. – Minket gyűlölt a szlovák nép és kitelepítettek a nemzetállami törekvések kapcsán. De édesapám nekem azt mondta, „sose gyűlölj, mert oda süllyedsz le, ahová ők”. István királytól is tudjuk, semmi más nem taszít le, mint a gőg és a gyűlölet. Most az a célom, hogy ezt a történetet, amit leírtam – hogy egy hatéves kislány hogyan élte át a benesi terrort –, minél többen megismerjék; leírtam a családunk ottani életét, hogy mi történt Vágfarkasdon, amikor megkaptuk a fehér lapot a kitelepítésről, az utat a vagonokban és a beilleszkedést Békéscsabán. Küldtem még a Felvidékért végzett munkámról két DVD-t, a lelkem úgy nyugszik meg, hogy tettem valamit a szülőföldemért. A szüleim könnyeit sosem fogom elfelejteni, még ha a hatéves kislány nem is értette meg pontosan, ami történik.

A pályázatért felelős helyettes államtitkár, Asztalosné Zupcsán Erika is körülbelül itt találta meg a pályázat lényegét: „Nem az a kérdés, hogy mid van, hanem hogy kid van.” Felidézte, a 2012-es évet az Európai Unió az időskor és a nemzedékek közötti együttműködés évének jelölte ki, erre pedig két dolgot kezdeményeztek. Egyrészt közösségeket akartak támogatni, kirándulásokat, konferenciákat, másrészt kiötöltek egy 60 éven felülieknek szóló pályázatot, amire azt gondolták, majd beérkezik néhány pályamű. A vége az lett, hogy a négyfős zsűri nem bírt el a munkákkal, és – amint azt Jókai Anna az MNO-nak szintén bevallotta – még mintegy 700 munka elolvasása hátravan. Az államtitkár-helyettes néhány pályaműbe is belenézett, és elmondása szerint igen sokat gazdagodott abból, ahogyan ma unokák és nagyszülők egymáshoz viszonyulnak. – Nagy szeretettel írtak például a nehézségeikről is, és kifejezetten mai üzenetet hordoznak a házasságért hozott áldozatok elbeszélései. Kérdés, hogy vajon tovább tudjuk-e ezt adni.

Oláh János a pályázatot segítő Magyar Napló Kiadó részéről egy eléggé nagy beszédkényszert lát a társadalomban, amit alátámaszt, hogy az általuk kezdeményezett, korábbi regénypályázatra körülbelül 100 mű érkezett be. Meg is mondja, miért. – A helyzet az, hogy a kanonizált magyar irodalom nem hajlandó a mai társadalom mai problémáiról beszélni – jelentette ki. Hanák Gábor történész, filmrendező inkább arról az oldaláról fogja meg a dolgot, hogy „a pályázatok nem lépik át a profi történetírók által vont határokat, de gazdagon ábrázolják a történelem masinériáját”. Szomorúság számára inkább az, hogy „ezek a munkák nem ütik át a mai konzummédia ingerküszöbét”.

Jókai Anna zsűrielnökként az MNO-nak így összegez: – Találtam három darab, irodalmi igényű munkát is, de azt láttam elsősorban, hogy milyen sok bánattal, szenvedéssel és megpróbáltatással teli volt ez a század. Töményen kapta az emberiség. Aki kamaszként Isonzónál megsebesült, a Don-kanyarban simán meghalhatott. Volt két világháború, Trianon, nácizmus, kommunizmus, kitelepítések, ötvenhat, mind egy nemzedéknek a nyakában volt. Ez a pályázat mind visszaadta. És egyik írás sem volt gyűlölködő, még akkor sem, ha ezt a hangot szoktuk meg mostanában. Sok olyan idősünk van, aki megtalálja, hogyan adja át az emlékeit; a halotti ruhának nincs zsebe. Kérdezi: én magam már megírtam, amit akartam, 22 regényben.