– Hogy lett tévésből UNICEF jószolgálati nagykövet?
– Tavaly októberben részt vettem egy kampányukban. Megismerkedtem a csapattal, a céljaikkal, a hozzáállásukkal, és azt vettem észre, hogy rengeteg mindenben közösséget érzek a szervezettel, onnantól egyre többet dolgoztunk együtt. Néhány hónap elteltével megkérdezték, nem szeretném-e hivatalossá tenni a viszonyunkat. Igent mondtam, ezzel elkezdődött a hivatalos jószolgálati nagykövetség felé vezető folyamat. Számomra ez óriási megtiszteltetés, amire azóta is igyekszem érdemes lenni.
– Miért pont magát választották?
– Az UNICEF hagyományosan olyanokat választ erre a posztra, akik ismertségükön keresztül segíthetik az ügyet, másrészt hajlandók arra, hogy valóban dolgozzanak is, ne „csak” az arcukat adják. Én mindig igen aktív voltam gyerekjogi kérdésekben. Jogászi végzettség nélküli, józan szülői, szolidáris emberi hozzáállást képviselek, ami nem merül ki abban, hogy a saját gyerekem jogaiért harcoljak. Az sem hátrány, hogy viszonylag világlátott emberként képes vagyok kontextusba helyezni az itthoni viszonyokat, a szegénységet, a problémákat. Az UNICEF nemzetközi feladatokat ellátó szervezet. Magyarország szerencsére nem tartozik a célországok közé.
– Nincsenek olyan szegény területek Magyarországon, ahol a nemzetközi normák szerint is sürgős segítségre szorulnának a legszegényebb gyerekek?
– Látjuk és tudjuk, hogy Magyarországon is sok család él szegénységben. Más, itthoni szervezetekkel összefogva igyekszünk segíteni nekik. Szerencsére azonban azok a „mérőszámok”, amelyek alapján az ENSZ az országokat osztályozza, viszonylag jók. A gyermekhalandóság alacsony, a GDP sem olyan riasztóan kicsi, mint mondjuk Ruandában. A katasztrófa vagy polgárháború sújtotta övezetekben élő családok százezreinek konkrétan semmijük sincs. A Fülöp-szigeteken a tájfun után több millió gyerek egyáltalán nem jutott ivóvízhez és oltóanyaghoz. Szíriában a legkisebbek is a halál tudatában élnek már évek óta. Azt szoktuk mondani, hogy hála istennek, nem vagyunk UNICEF-programország. Magyarországon a gyermekjogi területen vagyunk aktívabbak, hiszen minden második magyar gyerek nélkülöz valamiben, nem tudja teljesen megélni az alapvető jogait. Az itthoni gyerekeknek szól a Zinka és Hugó című mesekönyv is, amely az én ötletem alapján született. Minden eladott kötet árából 300 forint a legmélyebb nyomorban élő gyerekek megsegítését szolgálja.
– Több mint fél éve jelent meg a Jöttem, hadd lássalak című első regénye. Nagyon személyes írás a családjáról, gyerekkoráról, édesanyja elvesztéséről. Hogyan fogadták az olvasók?
– Megrázó, milyen sokan írnak a könyvem kapcsán. Ismertem a statisztikákat, tudtam, hogy gyakorlatilag minden családban előfordul rákos megbetegedés, de egész más így szembesülni a könnyekkel, a fájdalommal, a pótolhatatlan veszteség érzésével. Döbbenetes, mennyi kibeszéletlen feszültséget hordoznak a túlélők. Milyen mély tabu a haldoklás, a halál és a gyász kérdése. Félelmetesen sokan reagáltak erre a témára. Erre magam sem számítottam.
– Mihez kezd ezekkel a tapasztalatokkal?
– Ha hívnak, megyek. Legutóbb Pécsett jártam a helyi hospice alapítvány meghívására. Ilyenkor nem szeretek óvatoskodni, nevén nevezem, ha fáj, ha az ember mérges, dühös, igazságtalannak érzi, ami körülötte történik. Bár a gyász az egyik legintimebb emberi érzés, számos olyan része van, amely megosztható és közösen megélhető. Megesett, hogy valaki felállt a zsúfolt teremben, és zokogva mesélte: elvesztette a feleségét, és ez annyira fáj, hogy majd belepusztul. Ilyenkor az is segítség, ha megoszthatja a fájdalmat. Én megerősítem benne az érzést, hogy nincs egyedül. Elmondom: ismerem a történetet, én is keresztül- mentem hasonlón. A hiány sohasem múlik el, de idővel megtanuljuk kezelni a fájdalmat. Amikor írni kezdtem ezt a regényt, naivan azt gondoltam, hogy közben majd választ kapok néhány kérdésre, elcsendesülnek az érzelmi viharok, amelyek az édesanyám elvesztése óta kavarognak bennem. Amint befejeztem a könyvet, elengedtem a szöveget, rá kellett jönnöm, hogy semmi sem zárult le! Megtanultam, hogy nem szabad megijedni a fájdalomtól. Amíg élek, velem marad a hiányérzet, mert a hiányaink is mi vagyunk, azok is építenek minket.
– Készül a következő regény?
– Egyelőre csak fejben. Az elmúlt hónapok az UNICEF-mesekönyvről szóltak.Gál László íróval és Hitka Viki képzőművésszel együtt készítettük, és minden fölös energiámat erre fordítottam. Közben persze a kiadóm is feltette ugyanezt a kérdést, nekik azt mondtam: van néhány formálódó ötletem, lassan nekiállok.
A D. Tóth Krisztával készült teljes interjút a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatják.
