Eltagadott nemzeti ellenállás 1944-ben

Ha a kommunisták elismerték volna mások antináci tevékenységét, akkor politikai jogokat kellett volna adniuk nekik.

– Egy kicsit arra hasonlít az ügynöklajstromok fetisizálása, mintha mondjuk nem Hitlert tartanák főbűnösnek, hanem azokat a besorozott közkatonákat, akik parancsra meghúzták a ravaszt.
– A vezetőknek mindig sokkal nagyobb a felelősségük, de azért a végrehajtókét sem szabad lebecsülni. Minden esetet külön-külön kell megvizsgálni, mert ahány ember, annyi történet.

– Hajlamosak többen elfeledni, hogy a párt- és tanácsi hivatalnokoknak, funkcionáriusoknak is voltak megbízatásaik a lakosság befolyásolására.
– Ráadásul sokszor tudtak ártani. Az ötvenes évek végén kandidálni akart egy agrármérnök. Kiderült azonban, hogy a mosonmagyaróvári sortűz idején az első sorban haladt a tömegben. Ez elég volt arra, hogy politikai megbízhatatlanság miatt elutasítsák szakmai előrehaladását. Jelentéktelen ügy? 1956-ig több mint hétszázötvenezer ember ellen folytattak eljárást vagy valamilyen büntető- procedúrát. Négy fővel számítva egy családot, mintegy hárommillió embert zaklatták, a magyar lakosság egyharmadát. Ebben a számban persze benne van rengeteg párttag is. A rezsim egyik legfőbb törekvése a társadalom megalázása, megfélemlítése volt.

– Lehet a diktatúrák foka között különbséget tenni? Szükség volt-e ügynökökre, ha nélkülük is működött az elnyomó gépezet?
– Egyre inkább meggyőződésem: a belügyi apparátus részben saját nélkülözhetetlenségének bizonyítására, illetve az állampolgárok megzsarolására kívánta felhasználni a beszervezéseket. Tévedésnek tartom azt is, hogy különbséget teszünk puha és kemény diktatúra között. Csak diktatúra van, amelynek az eszközrendszere lehet különböző. Ugyanazt akarta a Rákosi-féle brutalitás és a Kádár-féle benyálazó, mindenkit cinkossá tenni szándékozó hatalomgyakorlás.

– Visszatérve 1944-hez, Veesenmayer egész jól megúszta a felelősségre vonást. Csupán pár évet kellett letöltenie börtönben ahhoz képest, hogy több országban idézett elő tömeggyilkosságokat a holokauszt egyik karmestereként. Igaz, a március 19-i német megszállást és annak iszonyú következményeit is relativizálják egyes körök.
– Néhányan a német megszállás tényét is vitatják, ami érthetetlen. Holott nagyon világos az értelmezés: ha egy állam elfoglal egy másikat a hadseregével és magával hozza a belügyi apparátusát, azt megszállásnak hívják. Pontosan ez történt 1944. március 19-én és a rákövetkező hónapokban nálunk. Van olyan vélemény, amely szerint a régió országai önmaguk határozhatták meg a náci Németországgal folytatott politikájukat. Ez csak részben igaz. Erőfölényét kihasználva a térség politikai mozgásait a Harmadik Birodalom határozta meg, amelyhez a szövetségeseinek, valójában alárendeltjeinek igazodniuk kellett. Adott esetben a túlélés is cél lehetett. Hiába tudta a magyar vezetés 1941 decembere, a németek Moszkva alatti veresége, de különösen a több mint egy évvel későbbi sztálingrádi kapitulációjuk óta, hogy Hitler nem győzhet, akkor még biztosan nem kockáztathatta meg a nyílt szakítást. Nem is kérte ezt senki sem a magyar államtól.

– Pedig éppen ezt az öngyilkos akciót kérik számon ma az akkori állami vezetésen.
– A kabinet lavírozott, amit Szombathelyi Ferenc vezérezredes úgy fogalmazott meg: fal mellett a németekkel. Intakt hadsereget akartak megőrizni Erdélyben. Felkészülni, hogy ki lehessen ugrani, ha megjelenik a határainkon az addigi ellenség. Az volt a céljuk, hogy előkészítsék a társadalmat erre a lépésre. A kiugrásnak 1944 márciusában viszont nincsenek még meg az objektív feltételei, hiszen messze vannak a szövetséges hatalmak. Csak októberben érik meg a helyzet, akkor viszont már nem sikerül kiszállni. Bukarest, Varsó, Pozsony, Helsinki és Szófia ugyanis a Vörös Hadsereg közeledtére szembefordult a németekkel. Így a nácik Budapesten már óvatosak voltak, és a nyilaspuccs megszervezésével, annak katonai támogatásával megakadályozták a kiugrást. Ugyanakkor jogos annak vizsgálata, hogy miben hibázott a kormányzó és köre. Nem egy döntésük tévesnek bizonyult.

– Másik vád a magyar társadalommal szemben, hogy szolgalelkűen együttműködött, és még az ellenállásra sem volt képes.
– Tisztázni kell, mi az ellenállás. Ránki György történész meghatározásával értek egyet, amely szerint az ellenállás erkölcsi magatartás, egy nehéz döntés vállalása. Sok fajtája létezhet, s ezeknek csak egyike a fegyveres. Ha viszont nincs ellenséges haderő az ország területén, akkor azt úgy hívják, hogy polgárháború. Márpedig nálunk kizárólag a kommunisták gondolkodtak az utóbbiban. 1943 nyarán azonban Kádár János „friss” Békepártja is beszáll a kiugrás-politikába. 1944. március 19. után pedig létrejön a Magyar Front, amely a legkülönbözőbb ellenzéki erőket tömöríti a legitimistáktól a kommunistákig. Egyébként szabotázsokat, röplapozásokat már 1941 közepe, a hadba sodródásunk óta szerveztek kisebb-nagyobb nem kommunista polgári csoportok, csak erre később „nem illett” emlékezni, mivel nem támasztotta alá azt a „történeti alapvetést”, hogy nálunk kizárólag a kommunisták álltak ellen.

– A kiugrás élcek céltáblája volt a Kádár-kori történelemkönyvekben.
– Pedig elfogadható alternatíva volt. Az 1943. végi teheráni konferencia után viszont ez a fajta politika ellehetetlenült. Ott ugyanis eldöntötték a szövetségesek, hogy 1944-ben nem a Balkánon, hanem Franciaországban fognak partraszállni. Ezt a koncepcióváltást nem vette figyelembe a magyar politika.

– Egy másik kritika szerint 1944. március 19-én Horthynak meg kellett volna kockáztatnia a fegyveres ellenállást. Igaz, volt tűzharc több helyen így is.
– Akik a bírálatokat megfogalmazzák, nem veszik tekintetbe a német katonai erő fölényét a magyar hadsereggel szemben. És a kormányzat még mindig alternatívának gondolta a nyugat felé való kiugrást. A kormányzónak el kellett döntenie, hogy a korlátlan vagy a korlátolt szabadságot választja. Hangsúlyozandó: az oroszok, illetve a szövetségesek még igen távol voltak. Kiderült aztán, hogy a korlátolt függetlenségnek is csak egy igen-igen megszorított, minimális mozgásteret nyújtó változata jut az országnak. Mindemellett Horthynak volt ereje és bátorsága meneszteni a Hitlerhez hű volt berlini nagykövetet, Sztójay Dömét, s helyére augusztusban a kiugrást támogató Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek. Volt ereje kiszabadítani a Gestapo által elhurcolt, bebörtönzött polgári politikusokat. Meg tudta menteni a fővárosi zsidóságot is a deportálások leállításával július elején. Létrejött egy antináci front annak jegyében, hogy ne forgácsoljuk szét az erőinket, hanem a nagy kiugrásra összpontosítsunk.

– Október 15-én azonban ezek a remények is összeomlanak a meghiúsított kiugrási kísérlettel. Tudjuk persze: Hitler Bécset mindenképpen meg akarta védeni és a zalai olajmezők is pótolhatatlanok voltak számára.
– Ekkor már kétségtelenül volt fegyveres ellenállás, de nem készítették elő megfelelően. Hiába állapodott meg Horthy küldöttsége a titkos tárgyalásokon a szovjetekkel az átállásunkról, kudarcba fulladt az akció. A magyar vezetés félelme, bizonytalansága is oka volt a sikertelenségnek.

– Nálunk is volt ellenállás. Elég, ha a Görgey zászlóaljra gondolunk. Őket azonban hadifogolyként a Szovjetunióba hurcolták, hogy minél kevesebb nyoma maradjon a polgári önszerveződésnek.
– A népi, nemzeti ellenállás önmagában nem elegendő. Ki tud hivatalosan kiszállni a háborúból? Csak az állami vezetés. Horthy lemondott, majd őrizetbe vették a németek. Bajcsy-Zsilinszky Endrét pedig nem fogadták el az állam reprezentánsának, mint De Gaulle-t a franciák vezetőjeként, hiába volt a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke. Ugyanakkor szélesedett az ellenállás bázisa. 1944. november hetedikén megalakult a Magyar Diákok Szabad Frontja a kisgazda jellegű Szabad Élet és a baloldali indíttatású Nemzeti Ellenállás Diákmozgalomból. Még májusban Erdélybe küldtek ki fiatalokat táborozni Horthyék támogatásával, hogy ne kelljen besorozni őket. Ott kezdődött a szervezkedés. A nyilaspuccs után javarészt belőlük két fegyveres alakulatot hoztak létre Mikó Zoltán vezérkari százados irányítása alatt. A Görgey zászlóaljat a Börzsönybe, míg a Táncsicsot a főváros környékére vezényelték. Előbbit a szovjetek hadifogságba vetették. A Táncsics Budapest határában parlamentert küldött, ám ágyútüzet nyitottak rájuk. Az úgynevezett Szentgyörgyi gárdák a nyilasokkal, nácikkal harcoltak a budai barlangoknál, ám megadásra kényszerültek. Egy fiatal hadapródőrmesterrel példát statuáltak. Meglőtték, s végtagjai levágása után szemétdombra dobták. Jelképként is felfogható, mi történt az országban. A győztes államoknak nem volt érdekük, hogy a magyar ellenállást támogassák, s elismerjék, mivel a háború utáni rendezésben, határokban már megállapodtak.

– A kommunisták is rossz szemmel nézték, sőt üldözték a nemzeti ellenállás résztvevőit, s eltagadták cselekedeteiket, embermentő akcióikat.
– 1945-ben ténylegesen a kommunisták kerültek hatalomra a szovjet megszálló csapatok kezdetben burkolt, majd nyílt támogatásával. Ha elismerték volna mások antináci tevékenységét, akkor politikai jogokat kellett volna adni számukra. Márpedig a magyar ellenállás hetven-nyolcvan százalékban polgári volt. Emiatt kellett szereplőit büntetni, eltüntetni. Innen eredeztethető tehát a Rákosi-féle politikai szólam a kilencmillió fasiszta és egymillió demokrata országáról.