Azt mondta: a totalitárius rendszerek „nemcsak erőszakot tesznek az ember fizikai valóságán, hanem megpróbálják elaltatni vagy becsapni a lelkiismeretét. Az emlékezés megmenthet a fásultságtól. Az együttérzés az áldozatokkal a lélek immunrendszerét erősíti a közönnyel és a megalkuvással szemben. Mert ezek, nem pedig a fanatizmus a zsarnokság igazi támaszai.”
Az ünnepségen – amelyet követően a résztvevők lerótták kegyeletüket az 1919-ben a Lánchídnál a Vörös Őrség által a Dunába lőtt idősebb és ifjabb Hollán Sándor államtitkárok emléke előtt – a miniszter kiemelte, a kommunizmus hatvanmilliónyi áldozata között külön meg kell emlékezni „a magyar gulág”, Recsk és a többi internálótábor foglyairól, akik számára a lényeg ugyanaz volt: nem vezettek róluk statisztikát, mert az őröknek nem kellett elszámolniuk ezekkel az életekkel, akárcsak a kitelepítettekével.
Trócsányi László hangsúlyozta: az ország elhagyására kényszerülők és a kitelepítettek is a kommunizmus áldozatai, még ha utóbbiak életüket nem, „csak” otthonukat, szabadságukat és kilátásaikat vették el tőlük. Kiemelte hivatali elődje, Vladár Gábor esetét, aki 1944-ben zsidókat mentett, majd a Lakatos-kormány tagjaként részt vett a háborúból való kiugrás kísérletében, aztán a Gestapo és a nyilasok elől bujkált. „Aki ellenáll az egyik zsarnokságnak, az gyanús lesz a másik zsarnokság szemében is” – jegyezte meg miniszter, hozzátéve: Vladár Gábort és családját 1951 júliusában kitelepítették, a bő kétévnyi súlyos nélkülözésre majdnem teljesen ráment a szeme világa. Fennmaradt levelei mégsem a panasz, hanem a hit, a remény és a szeretet dokumentumai.
A szónok arra emlékeztetett, hogy a rendszer idővel változott, s a puszta terror helyébe finomabb módszer lépett: a megfélemlítés és a kompromisszum bonyolult elegye. „A rendszer ekkorra már nem akart áldozatokat, csak cinkosokat” – fogalmazott.
Krasznay Béla, a Recski Szövetség Egyesület országos elnöke az ünnepségen arról beszélt: mivel a történelem során azok a nemzetek maradtak fenn, amelyeknek fiai hajlandóak voltak akár életüket is feláldozni a hazáért, az övéikért, a magyarságnak is mérhetetlen véráldozatot kellett fizetnie az elmúlt 1100 évben. Reményét fejezte ki, hogy véráldozatra többé nem lesz szükség, de ha mégis, akkor lesz elegendő ember, aki vállalja ezt az áldozatot, hogy „az ország átmentse magát a jövőbe”.
