Múltfeltárás, kipellengérezés nélkül

Interjú Kónyáné Kutrucz Katalinnal arról, miért nem hiteles a pártállami ügynökök listázása.

– A politikai paletta jelentős része az úgynevezett ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát követeli hosszú évek óta. A külső szemlélőnek az lehet a benyomása, mintha az ügynökök irányították volna a pártállamot, s nem fordítva, a kommunista állampárt a titkosszolgálatokat. Tisztulna a kép, ha ezek a listás kívánságok teljesülnének? Hozna-e egyben erkölcsi megtisztulást?
– Hogy lehetne egy kalap alá venni minden ügynököt? Annyira sokfélék a beszervezettek, hogy ez teljesen félrevinné a kérdést. Hiszen van, aki után több kötet jelentés maradt, de csupa olyan adatot tartalmaznak a jelentések, amelyek nyilvánosak voltak. Akár a tévéből, a rádióból is meg lehetett tudni. Vagy nem nyilvános, de olyan adatokat, amelyekből a megfigyeltnek semmiféle hátránya nem származhatott. Az is előfordult nemegyszer, hogy valaki ijedtében aláírta a beszervezési nyilatkozatot, aztán megjött a bátorsága, és egyetlen jelentést sem adott. Volt, aki hazamenve elmondta, hogy őt beszervezték, és a megfigyelttel együtt fogalmazták meg a jelentéseket. Mások pedig olyan jelentéseket adtak le, amelyek alapján kirúgtak valakit a munkahelyéről, vagy internálták, vagy bebörtönözték, de olyan is volt, akinek a „munkája” hozzájárult ahhoz, hogy valakit felakasztottak. Hogy eshetnének egyforma megítélés alá ezek az esetek?

– Holott lényegében ezt szorgalmazzák az önjelölt igazságtevők, akik csak listában képesek gondolkodni, minden további információadást mellőzve.
– Ha viszont egy lajstromot minden kommentár nélkül a közvélemény elé tárnának, az a kép kerekedne, hogy egyenlőségjelet lehet tenni a beszervezettek közé. Az sem mindegy, hogy valaki önként, dalolva választotta a besúgást, vagy koncepciós életfogytiglani börtönbüntetéssel a feje felett vállalta az együttműködést, aztán amint tudott, kibújt az érdemi információadás alól, netán látványosan elszabotálta a kapott feladatokat. De olyan is előfordult, hogy valaki meg akart szerezni egy meghatározott kivételes kedvezményt, és ezért ő jelentkezett. Beszervezés nélkül vállalta egy családjához közel álló barát elfogásához való segítségnyújtást. A kedvezményt megkapta, a barátot elfogták és börtönbüntetésre ítélték. Ez a tette indította az állambiztonsági szervet arra, hogy beszervezzék, mint ügynök viszont „ártatlan”, hiszen ügynökként már egyetlen jelentést sem adott. Ezért hangsúlyozom, hogy saját magunkat csapnánk be, ha azt hinnénk: az egyesek által követelt listák önmagukban megoldást jelentenek. Csak további igazságtalanságot szülne egy ilyen általánosító, összemosó kipellengérezés. Külön színezi a dolgot, hogy egy lista önmagában való közzététele azzal is járna – ami egyszer, az úgynevezett Szakértő 90 elnevezésű lista interneten való megjelenése után már előfordult –, hogy egy ismert név láttán mindenki azt gondolja: az ismert név az ismert személyt is jelenti. Pedig könnyen lehet, hogy csak névazonosságról van szó. A név azonos a mindenki által ismert személlyel, de ténylegesen nem ő a beszervezett, hanem csak egy azonos nevű, de másik személy. Az előbb említett listán szereplő ismert nevű személyek közül például szinte minden esetben pusztán névazonosságról volt szó. Ilyenkor aztán lehet mosakodni. A múltfeltárást nagyon fontosnak tartom, de az nem egyenlő a listázással. Azt kell feltárni, hogy ki mit tett, és azt sem árt tudni, milyen körülmények között és milyen eszközökkel szervezték be.

– Érdekes módon a látszólag ellentétes politikai nézeteket valló, radikálisnak mondott alakulatok kedvenc témája és követelése az a bizonyos lista. Ezek a körök viszont nem kapkodnak annyira a szigorúan titkos tisztek, a hivatásosok névjegyzékéért.
– Pedig azok teljesen nyilvánosak. Egyébként a hivatásos alkalmazottak és az ügynökök anyagait a tudományos kutatók szabadon kutathatják. A közhiedelemmel ellentétben kicsit szabadabb is a kutathatóság, mint a sokak által etalonnak tekintett német törvényi szabályozásban. Nálunk a tavaly január elsején hatályba lépett jogszabály-módosítás értelmében csupán a szexuális irányultsággal, szokásokkal és a kóros szenvedélyekkel kapcsolatos adatok esnek tilalom alá. A tilalom a védelmi idő alatt áll fenn. Ez a haláltól számított harminc év, ha az nem ismert, akkor a születéstől eltelt kilencven, ha az sem ismert, az irat keletkezésétől számított hatvan év. Az egészségi állapotra vonatkozó adatok már nem feltétlenül titkosak, a korábbinál megengedőbb szabály vonatkozik rájuk.

– Pedig ezekkel is könnyen zsarolni lehet még akár ma is vétlen embereket.
– Emiatt részleges a kutatási tilalom feloldása. Csakhogy az már mégse legyen megismerési tilalom alá eső információ, ha valakit úgy megvertek, megkínoztak az ÁVH-n, hogy belerokkant, vagy az állapota súlyosan megrendült. Ha tehát megromlott egészsége összefüggésbe hozható az állambiztonsági szervek tevékenységével, az ma már kutatható.

– A rendszerváltozás óta eltelt huszonöt év, ami a múlt megszépítésére inspirálja a politikai örökösöket. Némelyek a titkosszolgálatok pártirányítását is bagatellizálnák.
– Holott ezt végképp nem lehet megkérdőjelezni. Minden pártirányítás alatt állt – ezért volt pártállam az NDK-tól Romániáig. Nem véletlen, hogy az államvédelmi hatóságot a párt öklének hívták. Mert valóban akként funkcionált. Más lapra tartozik, hogy ez a kézi vezérlés az évek múltán valamelyest lazult. A nyolcvanas években mondjuk már ritkán fordult elő, hogy egy bírósági ítélet a tárgyalás előtt megszületett az MSZMP előírására.

– Szoktak puhuló diktatúrát emlegetni. E tekintetben jelképes lehet, hogy mint kiderült, a levélbontó készüléket mi exportáltuk az NDK-ba, és még 1989 novemberében is küldtünk egy szállítmányt.
– Ki is van állítva egy példány a Terror Háza Múzeumban, amit mi kölcsönöztünk nekik. Ott többen láthatják. De volt, amikor elkobozták a levelet, máskor meg kivettek belőle valamit. A hatvanas években egy híres operaénekes reklamált a hatóságnál, hogy neki küldtek levélben zsilettpengét – ami nagy érték volt akkoriban –, és sehol sem találja. Ugyanígy sokszor kiemelték a csomagokból a divatos ruhadarabokat, farmereket is.

– A másik műmítosz, hogy a különböző besúgásoknak, jelentéseknek, megfigyeléseknek legtöbbször nem is volt vészes következményük.
– Kinek mi jutott. Volt, akit börtönbüntetésre ítéltek miatta, másokat kirúgtak a munkahelyükről, elvágták az előmenetelét, esetleg nem vették fel a gyerekét az egyetemre. De olyan is volt, aminek tényleg nem volt következménye.

– A törvénymódosítás tavalyi hatálybalépése óta emelkedett-e a látogatottságuk? Hiszen azóta nemcsak megtudhatja az egykori áldozat vagy a hozzátartozója az ügynökök nevét, de nyilvánosságra is hozhatja.
– Nem fokozódott az érdeklődés számottevően, nem rohanták meg a levéltárat, mint Németországban annak idején, de nem is csökkent. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a létrejöttünk óta szinte változatlan az évente hozzánk fordulók száma, hiába telt el annyi év. Vagyis nem igaz, hogy lankad a kíváncsiság a múlttal kapcsolatban. Érdekes új fejlemény, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg a gyerekek és az unokák mint kérelmezők, kutatók. Nagy volt ugyanis a családokban az elfojtás. A soha, sehol, senkinek tiltás miatt sokan nem beszéltek a gyermekeiknek, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül. Volt, akit Recskre internáltak, de kitaláltak egy történetet, hol van a papa. Sokan később sem árulták el az igazságot, esetleg még a rendszerváltozás után sem. Előfordult, hogy a családfőről csak a halála után tudták meg, hogy politikai okokból börtönbüntetést kellett elszenvednie.

– Józan ésszel valahogy nehéz elképzelni, hogy az állampárti apparatcsikok meg akartak volna szabadulni a kompromittáló, zsarolásra felhasználható dokumentumok garmadájától. Nem lehet, hogy csak ködösítések voltak azok a híresztelések, hogy annyi iratot sikerült megsemmisíteniük? A Duna-gate huszonötödik évfordulója után különösen időszerű lehet ez a kérdés.
– Az évtizedek folyamán sok iratot selejteztek politikai okokból vagy csak azért, mert nem volt elég hely az irdatlan mennyiségű papírtömeg tárolására. Aztán ez a rendszerváltás előtt tényleg felgyorsult. 1989 nyarán részt vettem abban a bizottságban, amely a koncepciós ítéletek megsemmisítését célzó törvényeket készítette elő. Annyira megszűrten, kis mennyiségben kaptuk a dokumentumokat a Belügyminisztériumban, hogy Balogh Margit történésszel felkerestük az illetékest, és szabályos botrányt csaptunk. Ennek lett hatása. Attól kezdve a kupolában egy sarokszobába tettek minket, és valamivel több iratot kaptunk meg. Akkor lettünk figyelmesek arra, hogy kiskatonák visznek iratokat égetni. Tehát nemcsak 1989 végén, hanem már előtte beindult az eltüntetőüzem.

– A legtöbb iratnak viszont természetszerűleg több helyen meg kell lennie. Nem lehetett elég egy helyről égetni vagy darálni.
– Való igaz, emiatt – bár sokszor tapasztalni gyanús hiányokat – nem tudtak minden szálat elvarrni. Válogattak, sőt kapkodtak. Inkább úgy fogalmaznék: korántsem sikerült annyi dokumentumot megsemmisíteniük, mint amennyit szerettek volna.

– Annak a bizonyos mágnesszalagnak, amin állítólag minden adat szerepel az összes ügynök nevével, nagy a nimbusza. Ha tényleg minden lényeges dolgot tartalmaz, hiába próbálták törölni az adatokat.
– Nem láttam a mágnesszalagokat. A Belügyminisztériumban vezettek különböző nyilvántartásokat, és ezt egy egységes rendszerben, de azon belül külön-külön egységként tárolták. Ez volt az egységes gépi priorálórendszer, az egpr. Ebben külön egység volt például a bűntettesek nyilvántartása. Ez a nyilvántartás folyamatos, ma úgy hívják, hogy bűnügyi nyilvántartás, itt találhatók a tolvajok, a csalók stb. Kérdés, mennyiben maradtak meg és milyen adatokat tartalmaznak a hálózati személyekről és a megfigyeltekről vezetett adatbázisok. A hálózati nyilvántartás, amely a beszervezettek, a beszervezésre kiszemeltek és a hálózatból kizártak – nem tudni, milyen mélységű – adatait tartalmazza, megmaradt. A megfigyeltek nyilvántartásáról nincsenek ismereteim. Mindkettőnek itt kellene lennie a levéltárban. Ha még mindig tartalmaznak minősített adatot (államtitkot), akkor annak a részének, amely nem tartalmaz ilyen adatot. Kudarcunknak tartom, hogy ezt mindeddig nem sikerült elérnünk. Remélem, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága – több törvényi lehetősége lévén – nagyobb sikerrel jár.

– Időről időre fölröppennek feltételezések, milyen sok ügynök volt az első szabadon választott Országgyűlésben. Legutóbb egy volt MDF-es képviselő, Szokolay Zoltán mondta egy interjúban: embertelen zsarolással vették rá a kollaborációra. Valójában mennyi egykori ügynök ült a T. Házban?
– Egyáltalán nem olyan sok, mint amennyiről mesélni szoktak. Úgy öt és tíz százalék közé tenném, de inkább közelebb az öthöz. Amennyi anyagot idáig megismertem, abból nem derül ki, hogy bármelyiküket küldték volna. Többnyire zsarolás hatására mentek bele az együttműködésbe, majd korábbi életútjukkal összhangban választottak maguknak pártot.