„Akkor talán kezdjünk a bokszutcában, itt húzódik alattunk, illetve itt húzódott volna.” Mindez Sávoly határában hangzik el, egy felázott, náddal és gazzal benőtt domb tetején. Ez a magaslat nagyjából a középpontja annak a Balatonringnek, amelyet 2009 nyarán kezdtek el építeni, de 2010 tavaszán már le is álltak a munkálatokkal, azóta nem történt itt semmi. Illetve mégis: kétszer is megpróbálták elárverezni a félkész MotoGP-pályát, de egyszer sem jártak sikerrel. És történt még egy fejlemény, de ez is hasonlóan szomorú, mint a kudarcos aukciók: a Balatonring bejáratát elkezdték telehordani szeméttel.
Idegenvezetőnknél, Kovács Sándornál ez a hulladékfelhalmozás verte ki a biztosítékot. „Hát ahogy jönnek a turisták, mit fognak gondolni a sávolyiakról? Hogy mi hordjuk tele szeméttel az egészet?” S volt egy másik oka is, amiért beszélni szeretett volna portálunkkal a pálya ügyében: „Tenni kell valamit, mert ha nem történik semmi, és tényleg szemétlerakó lesz az egész, akkor örökre itt marad a nyakunkon, így.”
Hogy hogy is néz ki ez a bizonyos „így”, erre voltunk nagyon kíváncsiak. A magaslat amelyről körbenézünk, nem más, mint a munkálatok során egy kupacra hordott termőföld.
A sávolyi pálya adott volna otthont a magyar MotoGP-nagydíjaknak. Alapkövét 2008 szeptemberében tették le. Az első futamot 2009. szeptember 20-ára tervezték, ám az engedélyek nehézkes beszerzése miatt a beruházás csúszott. A harmadik magyar nagydíjat 2010 májusára ígérték, ám a Magyar Fejlesztési Bank nem hagyta jóvá a kölcsönt.
A Balatonring építésének költsége 80 millió euró lett volna, melynek nagy részét a Talmácsi Gábor volt csapatát is szponzoráló Sedesa Investment Group állta volna. A pálya 4232 méter hosszú lett volna, nyomvonalának kialakításában részt vett a Magyarországon rendkívül népszerű Talmácsi Gábor és Valentino Rossi is. A projekt csődbe ment, végrehajtás alá került, a telket 2012. október 13-án aukcióra bocsátották, kikiáltási ára 1,5 milliárd forint, a telken lévő terhelés 3,5 milliárd forint. (Wikipédia)
A gazt néha le kell hajtani, hogy segítsünk a fotós kollégának. Kovács Sándor itt alapvetően kétfajta mozdulattal magyaráz. Mutatóujjával mutat körbe: „Azok a dombok lettek volna a lelátók, előttük húzódott volna egy kanyaros szakasz, utána jött volna a célegyenes, amely itt ért volna véget alattunk, itt lett volna a bokszutca, a hátunk mögött pedig a parkoló lett volna található.” A másik gesztusa sokkal összetettebb, és sajnos sokkal gyakoribb is. Kezeit széttárva, keserű arccal magyaráz, ha nem szólna egy szót se, akkor is érteném, mit akar közölni: „valamit csinálni kell, mert az nem lehet, hogy beleöltek egy rakás pénzt és most itt hagyják ezt az egészet”.
Ahogy ereszkedünk lefele az agyagos talajon, és ropog a talpunk alatt a nád és zörög a száraz kóró, az építkezésen hónapokig dolgozó Kovács Sándor sorolja a ránk váró látványosságokat: van egy szakasz, ahol még kilátszik a fekete textiltakaró, még rá sem hordták a zúzalékot. Idegenvezetőnk meg van róla győződve, hogy a munkások itt kaphatták meg az információt: leáll az építkezés. A koszos feketeség mellett egy kupacban hevernek a vízelvezetőnek szánt dréncsövek. A nagy kanyar után meg van legalább három platónyi, érintetlen mosott kavics.
És van egy szakasz, ahol még egész jó állapotban van a nyomvonal, tényleg. Kovács Sándor ezt a részt mutatja a leglelkesebben: „hátha valaki lát még fantáziát ebben az egészben, és befejezi az építkezést. Hiszen nem a nulláról kell kezdeni.” Valóban, a pálya e részén nincsenek még embermagasságú fűz-, nyár-, és akácfabokrok, mint ahogy azt Balatonring-szerte látni, és ennyivel kevésbé lesz olyan a táj, mint egy posztapokaliptikus western díszlete.
De nem kell sokat tenni ahhoz, hogy a vadnyugati hangulat egy pillanat alatt visszatérjen, elég kicsit megint a távolba pillantani: a lelátókon most vadászlesek vannak. Épp a vadak nyomait vizsgáljuk az agyagban, amikor egy őz ugrik fel mögöttünk és vágtat el mellettünk riadtan: nem törődik sem a nyomvonallal, sem velünk, egyenesen a les felé rohan, de szerencséjére most senki nincs ott. Kovács Sándort sem zökkenti ki a jelenet – ahogy később a célegyenesen végignyargaló nyúl sem –, és még mindig nagy átéléssel mutatja, hogy hol állt volna a ring kis tava.
Víztükör mondjuk most is van a szellempályán, több ponton is mocskos belvizet fodroz a szél. Kovács Sándor elfogultsága, vagy ha úgy tetszik, erős fantáziája érthető: idegenvezetőnk kertész. Itt, az el nem készült tó partján képzelte el az építkezés utáni új munkahelyét. Később pedig egy őrző-védői tanfolyamot is elvégzett B tervként, hátha csak egy időre áll le a beruházás. Úgy gondolta, hogy vigyáz majd a gépekre, műszerekre amíg meg nem érkezik az új zöld jelzés. De a munkálatokat éppen öt évvel ezelőtt végleg leállították, Kovács Sándorral pedig ötletelni kezdünk, hogy mi is lehetne itt: gokartpályának a ring túl nagy, de egy vaddisznótúrás mellett elhúzódó mély nyom bizonyítja, hogy a kvadosok már felfedezték maguknak Sávolyt.
Ahogy a környékbeli lomisok is. Ők az el nem adható „talált tárgyaikat” hozzák ide: van itt fél zsák cement, játéklaptop kisbabáknak, sörösüvegek, kanapék, könyv, cd, gumicsizma, görkorcsolya, műanyag talicska, kistraktor. Kismotor nincs. „Tavasszal annyival jobb, hogy a zöldtől nem látszik ez a sok kosz. Igaz pont ezért többet is tudnak idepakolni” – magyaráz Kovács Sándor, s hamarosan továbbhajtunk.
Az ellopott alapkőnél állunk meg, és arról beszélgetünk egy kicsit a fürdőszobai összefolyóra emlékeztető nyílás fölött, hogy vajon minek köszönheti még a felettünk magasodó, napszítta Sedesa-tábla, hogy még mindig nem lopta el senki. Választ nem találunk saját kérdésünkre, s a kivitelezőről sem polemizálunk sokat. Talmácsi Gáborra terelődik a szó, ő ezen a helyen, az itt felhúzott protokollsátorban engedte át a kivezényelt kisiskolásoknak a motorját, tette mindezt természetesen a nebulók legnagyobb örömére. Kisvártatva itt is magunk mögött hagyunk csontot, forgácsot, rozsdát és hamut, majd a falu felé vesszük az irányt.
Sávolyra érve egy újabb félkész épületet találunk: a vakolatlan torzó orvosi rendelő lett volna, de amikor meghalt a falu doktora, nem fejezték be a munkát. Hivatalosan 583 lakosa van Sávolynak, de Kovács Sándor segít értelmezni a számokat: ebből jó pár a német, osztrák, holland betelepülő, akik szerelmesek lettek a Balatonba és az alacsony telekárakba, ezért maradtak. Jó néhányan külföldön vagy Budapesten vállaltak munkát, így körülbelül négyszázan lakhatnak itt.
A falu egyetlen kávézójába megyünk: a takaros ház mellett feltűnően nagy és üres telek áll. „Ide egy pizzériát terveztek, de amikor befuccsolt a Balatonring, letettek róla.” Szemben egy bolt áll, ugyanakkora üres, füves terület mellette. „Ez panziónak készült.”
A kocsma előtt a „jó beszédű” Nándor bácsit próbálja idegenvezetőnk nyilatkozatra bírni, de a pirospozsgás arcú férfi inkább elteker: állítja, jót mondani nem tud az eset kapcsán, rosszat pedig nem szeretne. Bent a csapos hölgy, karján a kisfiával, arról beszél, hogy szeretne ő is bízni abban, hogy történik valami a ringen, de elhinni csak akkor fogja, amikor már lement az első futam. Felidézik, hogy ki mint bolydult fel a faluban a jó hír hallatára: valaki a garázsába költözött, hogy albérletbe adja majd a házát a nagydíjra érkező szurkolóknak. Volt aztán, aki a földjét adta el, hogy bővíteni tudjon, más hitelt vett fel. Még ingatlanközvetítő is nyílt a faluban, de az is becsődölt. Kovács Sándor és a csapos máshogy emlékszik, nem tudnak kiegyezni, hogy üzemeltetője Kanadába vagy valahova Afrikába távozott.
Közben újabb vendég, Szabó József érkezik, aki szintén dolgozott a pályán egy ideig, ahogy majdnem minden községbeli. Szomorú ő is, de állítja, beletörődtek már a helyzetbe, majd váratlanul Kovács Sándorra bök nevetve: ő van a legjobban nekikeseredve az egésznek. De idegenvezetőnk egyáltalán nem tűnik csüggedtnek, a jól ismert kézmozdulattal és gesztussal mondja, hogy valamit bizony tenni kell, hiszen annyi pénz beleölése után egyszerűen nem maradhat így ez az egész.
