Az élet féltett gyermekének nevezték a Magyar Nemzet nagy öregjei, Ruffy Péter, Mátrai-Betegh Béla a pályakezdő fiatalembert. Kitűnő tollára az egyetemen is felfigyeltek, ám tehetségének igazi felfedezője és lelkiismeretes gondozója lapunk akkori főszerkesztője, Mihályfi Ernő volt. Írásai a régi nemzedék méltó folytatójáról, nagy ígéretről tanúskodtak, kiérlelt stílusukkal már az első pillanattól feltűnést keltettek. Szerény körülmények között élt, egy XII. kerületi, egykor talán fáskamrának használt, télen alig fűthető tákolmányból indult el nap nap után a szerkesztőségbe, riportjaira. Az élet korábban sem kényeztette el. 1938. április 12-én született a Győr-Moson-Sopron megyei Csikvándon, a második világháború viszontagságai elszakították szüleitől. A család hamarosan széthullott, testvére, Ágota az 1956-os forradalom után Svájcba disszidált. Míg nővére a neuchateli óragyár munkásaként lett világhírű íróvá, ő érettségi után az ELTE magyar–újságírás szakán diplomát szerezve került 1960 derekán gyakornokként a Magyar Nemzet szerkesztőségébe.
Riportjai, kritikái, interjúi hamar ismertté tették az újságolvasó közönség előtt. Kondor Bélával való beszélgetése a hatvanas évek elején méltán keltett feltűnést; olyan legendás cikkek fűződnek a nevéhez ebből az időszakból, mint a dorozsmai cigány telepről szóló szociografikus sorozat, a Baróti Gézával és Ruffy Péterrel közösen jegyzett, a korabeli magyar sajtóban páratlan A fekete Malibu nyomában. Első, H. Barta Lajossal közös riportkönyve, Az országból jelentjük (1967) után sorra jelentek meg regényei (Pléhkrisztus, A ház, Bikkmakk, Oidipusz körbejár, Ábrahám, Isten barátja, A sátán nyelve) és krimijei (A menyét éjszakája, A feledékeny gyilkos, A csónakázó gyilkos, A sátán tanítványai, Egy év a konok zsarukkal). 1983-tól főmunkatárs, majd 1991–92-ben főszerkesztő-helyettes, 1996 és 2000 között pedig az újság szerkesztőbizottságának elnöke lett. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a Magyar Nemzet hagyományait követve konzervatív, jobbközép napilappá válhatott a rendszerváltozás után. Ekkor indult legendás, közel negyedszázadot átívelő tárcája, az Én nem tudom is.
Véleményét sohasem rejtette véka alá, bátran állt ki szellemi párviadalra elveiért; a tisztességtelen támadások ugyan bántották, ám a gyalázkodásokat méltósággal tűrte. A közéleti, társadalmi változásokról írott cikkeinek iróniáját finoman csomagolt fennköltség kísérte, szövegeit, akár korábban is, biztos ízlése tette harmonikusan széppé, s mára klasszikussá. Szeretetre méltó egyéniség, a fiatalabb nemzedékkel könnyűszerrel szót értő, a konzervatív magyar jobboldal, s vele a Magyar Nemzet sorsát szívén viselő idősebb barátunk volt. Amikor utoljára találkoztunk, arcán sápadtság és szelíd szomorúság ült, csak hangja, a szavaiból csengő kedvesség volt a régi. A hazai sajtó egyik legszebb stílusú mestere távozott közülünk. Az élet féltett gyermekéből a magyar hírlaptörténet klasszikusa lett, akinek méltó helye van a legjelesebb magyar újságírók panteonjában. Az utolsó pillanatig dolgozott, csupán a halál ütötte ki kezéből a tollat. A többek között Rózsa Ferenc-díjjal, a Szellemi Honvédelemért kitüntetéssel elismert Kristóf Attilát a Magyar Nemzet saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
