A menekültek, akiknek sikerült eljutniuk Bécsig

Nehéz lenne megmondani, hogyan fest egy átlagos ausztriai menekülttábor. Mi minden bizonnyal most egy átlagon felülire bukkantunk a szlovén határ mellett.

A damaszkuszi Sam huszonöt társával egyetemben a nem is olyan távoli jövőben akár cukrászdát is nyithat majd Bécsben. Ha szerencséjük van. Hiszen az Ausztriában menedéket kérők hat hónap után – amennyiben megfelelnek az interjúkon – megkaphatják az osztrák papírokat, aztán oda költöznek és azt kezdenek magukkal az országon és az unión belül, ahová és amit akarnak. Addig azonban Samnek és társainak egy szlovén határhoz közeli, körülbelül ezerfős Gleinstätten nevű településen, pontosabban annak szélén, egy hegyi szállón kell meghúzniuk magukat.

Az osztrák menekültügyi eljárás kétszintű: országos és regionális. A menedékkérők először egy központi helyre kerülnek, majd a régiók egymás között osztják szét az embereket.

Sam kálváriája hónapokkal ezelőtt kezdődött, és csak két hete ért Ausztriába. Ahogy a hatóságoknak, úgy nekünk is azt mondta: egy teherautó platóján érkezett, így nem tudja pontosan, mely uniós országokon keresztül jött. Szír papírjai neki még megvannak, vagyis bizonyítani tudja, hogy háborús övezetből menekült. Sőt, még egyházi dokumentumokkal is bír, amelyek azt igazolják, hogy keresztény. Tehát valószínűleg maradhat Ausztriában. Persze ha visszatérne hazájába, a terrorgyanú miatt többé be sem tehetné a lábát az unióba.

Mikor Sam megérkezett az osztrák fővárosba, azonnal jelentkezett a rendőrségen. Onnan elküldték, mondván, menjen a legközelebbi menekülttáborba. Ott két napot tartózkodott, egészségügyi vizsgálat következett, valamint ellenőrizték a származását. Húga postán utánaküldte a szír okmányokat, így az út továbbvezethetett a hosztelbe. Az osztrák államtól a menekültek kezdetben havi 150 eurót, élelmet, egészségügyi biztosítást és nyelvtanulási lehetőséget kapnak, valamint – némileg talán meglepő módon – a legújabb mobilkészülékek közül is választhatnak. A szállón a menekültek forintban számítva 150-200 ezres, az államtól kapott telefonokkal játszanak naphosszat.

Megkérdeztük az osztrák belügyi tárcát, miért szükséges ilyen drága készüléket adni a menekülteknek. A sajtós azt mondta, hogy nem jellemző, hogy az osztrák állam telefonokat adna a menedékkérőknek. Valószínű, hogy a szállást adó régió vásárolta a készülékeket, és nem mindenki ilyen szerencsés, mint az általunk meglátogatott emberek. (Kétségtelen, a telefon leköti a várakozók figyelmét.) Sam azt mesélte nekünk, hogy az ő házuktól körülbelül tíz kilométerre található egy másik menekültszállás is. Az egyik barátja oda került, ott nem ennyire jók a körülmények, kicsit piszkosabb a hely, többágyasak a szobák is.

Az épület csak november óta üzemel menekültszállóként, előtte idősotthon volt – ezt már Horst Kasper, a ház tulajdonosa mesélte. Ő felügyeli a lakókat, amiért az állam pénzt fizet neki. Ahogy mondta, soha semmi probléma nem volt velük. Hat hónap elteltével, az osztrák papírok megszerzése után is a házban maradhatnak a menekültek, de akár a faluban is letelepedhetnek. Horst szerint a rendőrség nem jár ki ellenőrizni őket. A fiúk betartják a szabályokat: két napot tölthetnek a házon kívül, és eddig még nem volt példa szökési kísérletre.

Kérdésünkre, hogy a helybéliek hogy viszonyulnak a menekültszállóhoz, azt a választ kaptuk, hogy semmi probléma nincs a falusiak és a „fiúk” között. „De hiszen most volt a választás, és a radikális jobboldal önöknél is erős, még a magyarokkal is riogattak a kampányban” – vetettük fel. Horst ezt azzal hessegette el, hogy az osztrákok inkább a nagyvárosokban és Bécsben ellenségesek a bevándorlókkal, ahol nagyon sok a külföldi. Az olyan kis falvakban, mint amilyen az övék, nincs érzékelhető idegengyűlölet. Akad azért olyan érintett is, aki ezt másként látja. Hazem, a szír szemészorvos szerint a helyiek igenis ellenségesek: sokszor csúnyán néznek az idegenekre, látszik rajtuk, hogy nem örülnek jelenlétüknek.

A házban várakozók nemzetisége, állampolgársága meglehetősen vegyes. A többség szíriai és iraki, s jöttek Afganisztánból, Iránból és Szomáliából is. Többen vannak, akik szírnek hazudták magukat a hatóságok előtt, így remélik a letelepedés lehetőségét az osztrák hatóságoktól. Például egy örmény ékszerész fiatalember is köztük van, ő is így szeretne az EU-ban maradni.

Az irániak pedig sokszor kereszténynek mondják magukat, amit egy nyakban lógó kereszttel próbálnak nyomatékosítani. Sam szerint azért tettetik magukat, mert Iránban nincs háború, és máshogy nem kapnának menedékstátust. Egy kicsit mintha neheztelne emiatt, de nagyobb konfliktus azért nincs a különféle vallású, nemzetiségű, politikai beállítottságú emberek között. Sam például vállaltan Aszad-párti, állítása szerint több rokona is az állami adminisztrációban dolgozik vagy katona a kormányseregben. A Facebookon még a borítóképe is Aszadot ábrázolja.

A fiatalember szerint az Aszad-rezsim szabadelvű. Azokon a területeken, amelyeket a kormányerők birtokolnak, legális a marihuána, a nők abban járnak, amiben akarnak – és szerinte ez a normális. Hazem, az orvos szerint azonban Aszad és a titkosszolgálatok hibája volt a konfliktus kirobbanása. Horrortörténeteket mesélt a szíriai kórházakban uralkodó állapotokról. Azt állította: a kórházakba szállított sebesülteket a titkosrendőrség sokszor megkínozza, és hogy az orvosoknak tilos ellátniuk a sebesült felkelőket.

Akad a szállón a fényképein amerikai katonákkal pózoló iraki exrendőr is, akinek elege lett a káoszból, és nem akarja tovább veszélyeztetni az életét – így hát dezertált, és eljött Nyugatra. Iraki autókereskedő is van a lakók között, aki tízezer euróért vásárolt hamis izraeli útlevelet, ezzel jutott el Brazíliába – ő is büszkén mutatta a facebookos képet, amelyen a riói Jézus-szobor előtt látható. Ezt követően repült Németországba, majd onnan került Ausztriába. A már említett örmény fiatalember Görögországban lépte át az EU határát, majd hajóval Olaszországba, onnan Ausztriába jutott. A szír orvos állítása szerint valódi embercsempész bandával jött Macedóniából egyenesen Bécsig, ez tízezer eurójába került. Sam szerint azonban ez nem igaz, hiszen senki nem juthat át a magyar határon csak úgy, kocsiban ülve. Igaz, ez nem a saját tapasztalata, még Görögországban hallotta ezt az egyik nagy embercsempészettel foglalkozó szervezett bűnözői csoport fejétől.

Egyszer csak mellénk ült egy bentlakó. Megkérdezte, honnan jöttünk; Magyarországról – hangzott a válasz. Ekkor látványosan felpattant, mosolyogva, integetve, félelmet imitálva kezdett hátrálni. Mindezt vicces színjátéknak szánta, de tény, hogy Magyarország minden menekült számára kellemetlen emlék maradt. A magyar rendőrség ugyanis hírhedten kemény, a pletykák szerint megvesztegethetetlen. Azt mesélték, hogy míg a szerb közeget egy ötveneuróssal bármilyen szituációban le lehet szerelni, addig a magyar rendőrök kétezer eurós kenőpénzt sem fogadnak el. A táborban nem értik, hogy az itteni kormány miért bevándorlóellenes, hiszen senki nem akar ott maradni az országban. Kivéve Samet, talán ő az egyetlen ellenpélda.

Ő azt mesélte, hogy szír ismerősének arab étterme van Budapesten, s állítása szerint heti 150 ezer forintért hívták hegedülni hétvégi munkára. Amint megkapja a papírokat, vagy Salzburgba, vagy Budapestre áll tovább. Megkérdeztük, miért vállalják a tortúrát, a bujkálást, a tiltott utazást Magyarországon keresztül, és miért nem adják be nálunk a menedékkérelmet; ha jogosultak rá, akkor úgyis megkapják, és a magyar papírokkal is bárhova mehetnek az unió területén belül. Ettől összezavarodtak, nem tudtak világos választ adni. Ausztria gazdagabb ország, ezért mennek oda – válaszolták.

A fiúknak nem nagyon van mit tenniük a szürke hétköznapokon. Várják az interjúidőpontjukat. Grilleznek, napoznak, okostelefonjukon lógnak, amerikai MTV-t néznek. Dolgozni a hat hónap alatt legálisan nem lehet; persze amikor tehetik, megfogják a munka végét, például füvet nyírnak a ház körül, kitisztítják a pónilovak és a páva lakhelyét.

A hosztelben mindenki iszik alkoholt, vallási meggyőződéstől függetlenül. Érkezésünkkor sokan másnaposak voltak – előző nap együtt buliztak a helyiekkel. Amikor mi látogatásunk végén Budapest felé vettük az irányt, a lakók a közeli tóhoz mentek fürdőzni. Sokuk panaszkodott, hogy unalmas a várakozás – de ki lehet bírni. Még menekültként is.

Az osztrák belügyi tárcát kérdeztük az ausztriai menekültsátorok felől is, hogy érzékeltethessük, nem minden menekültnek megy ilyen jól a sora Ausztriában sem. Azt mondták, hogy jelenleg négy településen 142 sátort kellett felállítani, mert a regionális közigazgatásoknak nem sikerült megszervezniük a migránsok elszállásolását. Egy sátorban 8 személyt helyezhetnek el.

Arra a kérdésre, hogy az osztrák hatóságok tervezik-e Magyarországra (vissza)szállítani a menekültek egy részét, a minisztérium konkrétumok helyett csak azt válaszolta, hogy minden esetben a Dublini egyezmény szerint fognak eljárni. Ez azt jelenti, hogy akik korábban egy másik európai uniós tagállamban már benyújtották menedékkérelmüket, azok az EU-szabályozás értelmében Ausztriában már nem jogosultak menedékjogot szerezni, és akár visszatoloncolhatók abba az országba, ahol elindították menekülteljárást.

Megkérdeztük, miként küldhetnék Magyarországra azokat az embereket, akik „nem tudják”, hogy melyik ország felől léptek be Ausztriába. Erre azt válaszolták, hogy újra kell gondolni az eljárásokat, de „minden estben követni fogják a Dublini egyezmény előírásait”.

Ez elvileg azt jelenti, hogy azokat tudják visszatoloncolni, akik Magyarországon nyújtották be menedékkérelmüket. Elvileg.

Javítás. A cikk egy korábbi változata „állampolgársági” interjúkat említett, de nem részletezte, hogy az állampolgárság megszerzése rendszerint több éves folyamat, és első körben csupán a menedékjog megadásáról van szó, ezért a jelzőt töröltük az írásból.