Zsákjaikban van minden jó, de piros alma és mogyoró helyett János és Józsi inkább a sátrakat, a táskákat, a plédeket, na és persze az elszórt pénzt keresik. „Tegnap találtam ötszáz eurót, persze a szerb oldalon.” Állítják, átmehetnek, nem bántja őket a rendőr. János beszámolója szerint bőven megéri Szegedről idevonatozni a migránslomi kedvéért, a hátizsákokat kétezer forintért adja el, a bontatlan takarók pedig a boltban kerülnek 16 ezerbe, ezért is szép summát kaszál majd.
De János ősz borostával sűrűn benőtt arca minden egyes alkalommal eltorzul, amikor azt kérdezi: mi lesz itt, hányan jönnek még. „Mert ezt pediglen megírta a Biblia, hogy ez lesz, népvándorlás.”
Valóban, de a macedóniai migránshullám csak nem érkezik meg a reggeli órákban, bár tagadhatatlan, hogy nagyon sokan jönnek, rettenetesen kimerülve. Annyira, hogy sokukból eltűnik a félelemérzet utolsó szikrája is. Úgyhogy egyes menekültcsoportok egyszerűen nem törődnek sem a gyodával, sem a kétszáz méterre villogó rendőrautóval, sem azzal, hogy kétszáz méter múlva átsétálhatnak Magyarországra a sínek között. Jönnek és kész. Először az eufória, mászás közben pedig az adrenalin dülleszti ki a szemgolyójukat. Ez teszi érthetővé azt, hogy miként maradnak hátra pulóverek és hálózsákok: a lapos kúszás után ha lemarad valami, nem törődnek vele, csak rohannak, ahogy bírnak, az már más kérdés, hogy egyenesen bele a maszkos rendőrök gyűjtőpontjába.
A fáradtság is olyan tartalékokat mozgósít a menekültekben, amit sosem tudtunk volna kitalálni sem: egy kurd fiú például úgy érezte, hogy előtte megmutatja nekünk az ISIS ellen küzdő YPG vörös csillagos zászlaját. Aztán láttuk azt is, amikor egy szír férfi izgalmában a kézilabdából ismert csavaró csuklómozdulattal, szabályos cunderral dobja át a hálózsákját, ami fejbe is találja a magyar oldalon álló társát. De aztán két másodperc és rohannak tovább. Ők is emlegették Allah nevét.
