– Negyvenéves korában megalapította a Férfiak Klubját, amelyet sokan provokatívnak, mások irányadó és hasznos kezdeményezésnek tartanak. Miért döntött úgy, hogy belevág, mi motiválta?
– Fontosnak tartottam, hogy az emberek motivációi kicsit letisztuljanak, világos legyen a férfiak fejében az, hogy milyen célok miatt vagyunk férfiként (is) a világon. Már régóta foglalkoztatott, hogy az erkölcsi alapjaink egyre inkább megrendülnek, és mi magunk, beleértve saját magamat is, kezdünk elpuhulni, nem törődni. Nem fontos az udvariasság, a tartás, egyre kevésbé érték az igazmondás, mindenhonnan azt halljuk vissza, hogy ügyesek azok az emberek, akik nem a rendes úton járnak, hanem különböző rafináltságoknak köszönhetően szerzik meg, amit szeretnének. Már szinte mindenkinél sikknek számít „kicsit hajlékonynak lenni”. A férfiak mindent megtennének azért, hogy anyagi sikereik legyenek, ma már szinte csak ebben látják az élet értelmét, mert azt hiszik, a nők is azt becsülik, aki sokat keres. Ami végletesen elkezdett hiányozni a férfiak világából, az a felelősség vállalása, a döntés képessége és a cselekvés. A jövőépítő minta örökítése. Akármerre néztem, mindenhol ezeknek az értékeknek a hiányát vettem észre, és ezen szerettem volna változtatni. Érdekelt, hogy lehet-e javítani a világon, nem csupán egy Facebook-oldalt indítani vagy könyvet írni.
– A Facebook-oldal pedig nagyon sikeres, már 125 ezren követik a klubot, igen aktívak a tagok.
– A klub tulajdonképpen egy motivációs mozgalom, a sikerében a Facebooknak is szerepe van. A férfiaktól manapság szinte mindenhol azt várják el, hogy változzanak meg, ez pedig komolyan elbizonytalanítja őket, hiszen egyrészt nem biztos, hogy képesek rá, de az sem, hogy egyáltalán akarják. Nem vezet jóra, hogy szinte állandóan azon tanakodik mindkét nem, hogy miképpen kellene megváltozniuk a férfiaknak. Mindenkinek megvan a maga előnye és hátránya, egymáshoz kellene közelíteni, különbözőségeinket összeadni és termőre fordítani, nem pedig azt célozni, hogy mindenáron hasonuljunk. Le kellene venni egymásról a pszichés terheket, és inkább motiválni a másikat a saját belső értékei kiteljesítésére. Én még emlékszem arra, hogy régen milyen értékeket közvetítettek a nagyapáink, apáink, akik még nem szakadtak el ettől annyira, mint ahogy ez a nyugati társadalmakban jellemző. Ott a jólét miatt kicsit elkényelmesedtek az emberek, már kevésbé töprengnek azon, hogy mi végre is vannak a világon, mi az életcéljuk. Mi itt Kelet-Európában, ahol sokkal zordabb gazdasági és társadalmi körülmények között kell a jövő generáció érdekében építkeznünk, ezt nem engedhetjük meg magunknak.