Echo és Charlie is figyel ránk

Már nemcsak a kerítés átvágásával, hanem más módszerekkel is próbálkoznak a migránsok.

Minden eddiginél változatosabb módon „kóstolgatják” a déli, magyar–szerb határon épült kerítést és a tranzitzónákat a migránsok, akiknek a száma február közepén és március elején is rekordot döntött. Akkor két olyan nap is volt, amikor kétszáznál többen érkeztek az országba, de egy átlagos napon is mintegy százan lépik át a zöldhatárt. Az oda vezényelt katonák és rendőrök a nehéz körülmények ellenére is védik a határt – derült ki a hódmezővásárhelyi Zrínyi Miklós laktanya bázisán létrehozott Alföldi Ideiglenes Alkalmi Köteléknél (AIAK) tett látogatásunkkor. A migránsok legújabb módszereivel és trükkjeivel azonban nehéz mit kezdeni.

A filmekből jól ismert Echo és Charlie hívójelek is hallhatóak voltak a katonai rádióban Mórahalomtól délre, a Madarász-tónál lévő 475-ös határszelvénynél, közvetlenül a kerítés tövében, amikor a különböző egységek kommunikáltak. A kisszéksóstói út bemondásával azonban már nehezen birkózott meg a rádió használója, és a recsegés egy idő után szinte teljesen elnyomta a hangot.

Mint megtudtuk, ez a legkritikusabb szakasz, vagyis itt, Röszkétől nem messze próbálkoznak a legtöbben az átjutással. A forgalom februárban élénkült meg, előtte hónapokig, amíg nyitva volt a nyugat-balkáni útvonal, alig jöttek errefelé. Amióta Ausztria, majd Szlovénia, Horvátország és Szerbia is szigorított, Macedónia pedig teljesen lezárta a határát, ismét feltűnnek a migránsok. Nyilván olyanok, akiket az embercsempészek más útvonalon hoznak, vagy már korábban bevittek ezekbe az országokba, és most ott rekedtek.

Új módszereket találtak az utóbbi hetekben a migránsok a megszokott kerítésátvágás mellett. A határon több helyen, például Röszkénél rendszeresen bemennek a kiépített tranzitzónába. Ennek az az értelme, hogy így legálisan lépnek magyar területre, és ügyük elbírálásáig maradhatnak. Az nem számít sokat, hogy a kérelmüket biztosan elutasítják, hiszen Szerbia, ahonnan jöttek, biztonságos ország. Mivel a tranzitzónák telítettek, az érkezők jó eséllyel valamelyik ideiglenes befogadóállomásra kerülnek. Arra korábban már több szakértő is felhívta a figyelmet, hogy ezekből könnyen „elszivárognak” a migránsok Nyugatra. (Nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormány most már az osztrák határnál, Körmenden és Szentgotthárdon alakít ki biztonságos őrzési pontnak elnevezett táborokat, ahonnan könnyű az átjutás osztrák területre.)

A magyar–szerb határon, Kelebiánál pedig Calais-t idéző jelenetek is előfordulnak. A migránsok a szerb oldalon megvárják a tehervonatokat, majd amikor azok elindulnak a határkapu felé, egyszerűen felugrálnak rá. Őket később hiába utasítják ki az országból, Szerbia nem fogadja őket.

– Most is előfordul, hogy az illegális bevándorlók a kerítéssel párhuzamosan gyalogolnak a szerb oldalon, ha magyar járőröket látnak? – kérdeztük Lippai Péter ezredest, az AIAK parancsnokát, az 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnokhelyettesét.

– Rendszeresen. Ilyenkor az alkalmat keresik, hogy mikor jöhetnek át.

– A katonai jelenlét vagy a helikopter nem tartja vissza őket?

– Egy ideig biztos. De vannak olyan részek, ahol csak gyalogos járőreink vannak. Ha szorosan, 500 vagy 1000 méterenként követik egymást, akkor sem tudnak mindenhol ott lenni.

– A terepjárókkal és a hőkamerákkal sem tudják ezt megoldani?

– Vannak ilyen eszközeink is, de ezek nem mindenhol használhatók. Innen úgy két kilométerre – mutatott nyugat felé – van egy olyan szakasz, ami szinte teljesen mocsaras. A járőrök ott csak úgy tudnak menni, ha egyik zsombékról a másikra ugrálnak. Mivel hőkamerával is csak nehezen belátható, ezért is kellenek a járőrök.

Mindössze három keskeny fémlépcső, és az ember, vagyis általában a katona már bent is van a kultikus Mi–8-as szállítóhelikopter belsejében. A kétoldalt lévő üléseken derékmagasságban elhelyezett, becsatolható öv gondoskodik arról, hogy aki helyet foglalt, az lehetőleg ott is maradjon az út végéig. A rotor lassan felzúg, a hangja eleinte még egészen elviselhető, ám közvetlenül a felszállás előtt már érdemes fülvédővel tompítani a sivító zajt. Néhány perc, és a monstrum kicsit rázkódni kezd, majd emelkedik is a magasba. Még nagyjából százméteres magasságból is könnyen kivehetők az alföldi szántóföldeken szaladgáló őzek. A határvonalnál, a kerítés mentén már alacsonyabban száll a gép. Hiába a helikopter méretei, repülés közben olyan könnyedén követi a biztonsági határzár sokszor kacskaringós vonalát, mintha csak egy autóval haladnánk a szalagkorlát mellett.

A katonák a helikopterről nagyjából a Kübekházától Kelebiáig tartó szakaszra (ez a magyar–szerb határ majdnem fele) figyelnek. Célzott repüléseket végeznek, ami azt jelenti, hogy akkor szállnak fel, amikor információt kapnak arról, hogy migránsok csoportjai vannak a határ közelében.

– A BTR-ek a lakosság megnyugtatását is szolgálják, hiszen ha látják ezeket a járműveket, akkor tudják, hogy őrzik a határt – magyarázta a parancsnok. A vegyes, egy rendőrből és egy katonából álló járőralakulatnál viszont a rendőr a parancsnok, övé a fő feladat, és szükség esetén ő is intézkedhet, a katona csak segít neki.

Azt, hogy a katonák pontosan hányan vannak, nem árulják el. „Műveleti információ” – hangzik a válasz, ahogy sok más kérdésünknél is. A különböző becslések a déli, magyar–szerb szakaszon 1500 és 2000 közé teszik a katonák számát, bár ez is folyamatosan változik.

Mórahalomnál, a legkritikusabb ponton egy Zolinak nevezett kutya is katonáskodik, bár az nem derült ki pontosan, hogy a már idős állatnak mi a szerepe. Az ott lévők állítása szerint kiképzett kutyáról van szó, amely békésen tűrte, ahogy ottjártunkkor a 13 tonnás BTR páncélozott szállító jármű elrobogott mellette. Mindig tudta, hol kell feküdnie, hogy ne legyen láb alatt, a katonák és a rendőrök meg láthatóan megszokták a jelenlétét, ezért nem vitték el. Kialakítottak a közelben egy rejtett megfigyelőpontot is, persze a sajtónak – biztonsági okokból – egy másik helyen építettek fel egy imitált állást, hogy azon szemléltessék a működését.

A határőrizetben részt vevő katonák napja igencsak különbözik attól, amit a legtöbben egy átlagos munkanapnak neveznének. Tizenkét órás szolgálat, majd huszonnégy óra pihenő – legalábbis elvileg. A tizenkét óra ebből a biztos, azt minden járőrnek kint kell tölteni a kerítés mellett. Már a pihenésből jön le viszont az utazás a határra és onnan vissza, így máris nem huszonnégy, inkább csak nagyjából húsz szabad óráról beszélünk. A járőrözés megkezdése előtt ráadásul már készenlétben kell lenni, vagyis ha elhagyja is az ember a laktanyát, szükség esetén fél órán belül vissza kell érnie.

A járőrök kemény munkát végeznek, a körülmények messze vannak az ideálistól – mondja a parancsnok. Sokan talán azt gondolhatják, hogy a tavaszi időben vidáman sétálgatnak a kerítés mellett, de tudni kell, hogy esőben, fagyban, vagy épp kánikulában is ugyanezt teszik. „Már készülünk arra, amikor hőség lesz meg szúnyogok, és a tűző napon kell kint lenni” – mondta Lippai Péter, és egy nem túl nagy sátorra mutatott, ahová a katonák rövid időre azért behúzódhatnak. Ezen kívül viszont nincs semmilyen más fedezék.

A leginkább megterhelő azonban ebben az életformában mégis a család hiánya. A hozzátartozók elvileg meglátogathatják a laktanyában szerettüket, de ha valaki az ország északnyugati feléből érkezne, az utazás anyagilag is megterhelő és nem utolsósorban időigényes. A honvédség ebben igyekszik segíteni, van például, amikor mikrobuszokkal oldják meg legalább a szállítás egy részét. De más módon is próbálnak könnyíteni a szolgálatot teljesítőkön, pszichológusok és más szakemberek is a katonák rendelkezésére állnak. Lippai Péter szerint ugyanis az csak egy dolog, hogy az étel, ital és a pihenés, vagyis a legalapvetőbb fizikai szükségletek megoldottak, a katonák lelkére is oda kell figyelni.

Az AIAK-nál a katonák most egy teljes hónapot töltenek el. Viszont ennek letelte sem jelenti azt, hogy huzamosabb idő juthat a családra. A honvédség alapfeladatai ugyanis az új feladat ellenére sem csökkentek, missziók, gyakorlatok ugyanúgy vannak. Vagyis könynyen lehet, hogy egy hónapnyi távollét után egy hét otthon, majd újra jön egy többhetes, akár országhatáron kívüli feladat.

– Misszió ez is, csak az országhatárokon belül – foglalta össze a szolgálat lényegét Lippai ezredes. A hódmezővásárhelyi bázison most jóval többen vannak, mint általában szoktak, de a pontos számot a rend kedvéért itt sem árulták el. Az viszont kiderült, hogy a katonák nagyjából 15 százaléka nő, ami megfelel az európai hadseregek átlagának.

12, 24, 200 – ezeket a számokat hallottuk a vásárhelyi Zrínyi laktanyában, ahol a katonákat ennyi ágyas szobákban, illetve termekben helyezik el. A meglehetősen nagy laktanyában rendezett, de mindenféle luxust nélkülöző, tábori körülményekkel találkoztunk.

A 24 ágyas szobában éppen az éjszakai őrjáratról hazatértek aludtak szombat dél körül. Az egymástól alig egy-másfél méterre felállított ágyak között kihúzott kötélen pedig törülközők száradtak. Van a laktanya területén külön „nőtlenszálló” is, ahol ennél kényelmesebb környezetben lehetnek azok, akik életvitelszerűen élnek a bázison, és még nincs párjuk, családjuk, vagy már elváltak.

Paradicsomleves, sertésszelet burgonyával, kakaós csiga – ez volt a szombati menü az étkezdében, ahol szintén nem volt különösebb flancolás. Hosszú asztalok sorakoztak műanyag abrosszal, műanyag kisszékekkel, egyszerű, de tiszta tálcákkal. A felszerelés szűkösségét itt is kedvességgel pótolták. Elhangzott, hogy a katonák napi kétszer kapnak meleg ételt. Korábban a határon szolgálók leginkább konzerveket vittek magukkal, mostanra azonban sikerült elérni, hogy a rendőrökhöz hasonlóan valamivel változatosabb ételeket is kapjanak. Így most már száraz szalámi is jut a szendvicsbe a déli határszakaszon.