Kertész Imre a róla szóló visszaemlékezések szerint nem volt különösebben a szocialista rendszer kegyeltje: a később Nobel-díjat hozó regényét, az Auschwitzba hurcolt magyar zsidó kamasz történetét megörökítő Sorstalanságot évekig ki sem akarták adni, maga az író is viszonylagos elszigeteltségben élt. Az Eva Haldimann svájci irodalomkritikushoz 1977 és 2002 között írt leveleiben 1989 előtt a szocialista rendszer kritikája is megjelent, majd – a rendszerváltás idején egy rövid bizakodó periódus után – immár a szerinte újjáéledő szélsőjobboldal kapcsán érzett veszélyérzete vette át az uralmat, olykor egészen szélsőséges formában – és a későbbiek során is sokszor ez és a történelmi események feldolgozatlansága volt az alapja az író bíráló sorainak Magyarország kapcsán.
Kertész 2002-ben vehette át fő művéért, a Sorstalanságért az irodalmi Nobel-díjat, ettől kezdve még inkább erősödött közéleti szerepe, szimbolikussá vált minden megszólalása, minden átvett díja – illetve könyvének 2005-ös megfilmesítése – és az is, hogy ki hogyan viszonyult ezekhez. A balliberális oldal az író minden kritikáját jogosnak látta, a jobbközép pártok jellemzően némi értetlenséggel álltak a történtek elé, a radikális jobboldal pedig egyre gyakrabban vádolta nemzetietlenséggel az írót. A fősodor azonban politikai kurzustól függetlenül mindvégig igyekezett jóban lenni vele: a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje polgári tagozatának 2003-as átadásakor Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök, Orbán Viktor, Göncz Árpád és Hiller István is jelen volt, 2014-ben pedig Áder János tüntette ki Kertészt a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Magyar Szent István-renddel.
Az író egyébként a Nobel-díjat követő tíz-egynéhány évben tulajdonképpen végig hevesen kritizálta Magyarországot, mondván, a magyarok a németekkel ellentétben nem néztek még szembe a holokausztban játszott szerepükkel, és továbbra is léteznek olyan tendenciák, amelyek Auschwitz megismétlődésének lehetőségét is felvetik.
Ez a két „programpont” sokszor visszatérő elem volt a véleménynyilvánításaiban. A legnagyobb visszhangot keltett 2009-es megszólalásában az akkor már Berlinben élő író a Die Weltnek adott interjújában éles kritikákat fogalmazott meg Magyarországgal kapcsolatban, ilyeneket:
„a helyzet tíz év alatt folyamatosan romlott, ma a szélsőjobboldal és az antiszemiták szava a döntő. Magyarország régi szenvedélye, a képmutatás és az elfojtásra való hajlam ma ugyanúgy jellemző, mint mindig is. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindebből semmit nem dolgoztak fel, csak elkendőzték holmi szépítgetésekkel.”
Azt mondta,
„egy olyan országban, mint Magyarország, ezen kívül azt is láthatja, hogy a nácikkal nem tűnt el az antiszemitizmus sem”,
valamint arra kérte az újságírót, hogy „ne nyomja rá a Magyarország-címkét”.
Majd az erre érkező magyarországi bírálatokra reagálva egy következő interjúban azt mondta: „A magyarok nem ismerik az iróniát – a képzetteket kivéve.” A Duna TV-nek pedig úgy nyilatkozott, természetesen magyarnak érzi magát, az építőnek szánt kritikáit pedig nem kellene félremagyaráznia a magyar sajtónak. Három évvel később a berlini Kertész-archívum megnyitása kapcsán egyébként, bár hangsúlyozta, hogy technikai okok miatt döntött a német főváros mellett, azt is mondta, hogy úgy érzi, itt jobban megértik, mint hazájában, Magyarországon.
2012-ben a Le Monde-nak adott interjújában arról beszélt, hogy ugyanaz történik, mint Kádár idejében, Orbán Viktor megbabonázta a magyarokat, akik egyébként is mindig a rossz oldalra állnak, a szélsőjobboldal pedig a harmincas évekhez hasonlóan tör előre, az antiszemitizmus és a cigánykérdés pedig akut probléma, mert a cigányok előbb-utóbb erőszakkal torolják majd meg az őket ért sérelmeket.
Egyébként 2013 szeptemberében, miután betegsége kezeltetése miatt hazaköltözött Magyarországra, a Die Zeitnak úgy nyilatkozott, ha nem lett volna Parkinson-kórja, sosem költözött volna haza, és azt sem érti, hogyan tudott egyáltalán olyan sokáig a magyarokkal élni azok után, amit itt a holokauszt alatt elszenvedett. Ugyanakkor azt is mondta, úgy érzi, hogy Nobel-díj átvétele óta „holokausztbohóc”, egy eladható márka vált belőle.
Politikai nézeteiben azonban ezt követően – külső szemlélő számára legalábbis úgy tűnt – éles fordulat állt be, kezdve azzal, hogy 2014 augusztusában minden különösebb skrupulus nélkül átvette a neki ítélt Magyar Szent István-rend kitüntetését Áder Jánostól, majd mosolyogva fogadta az általa patkánybűvölőhöz is hasonlított Orbán Viktor gratulációját – ezt egyébként sokan korábbi nézeteinek elárulásaként értékelték.
2014 novemberében pedig arról beszélt, hogy egy korábbi The New York Times-interjú során, amelyet vele rögzítettek, nem volt hajlandó diktatúrának nevezni Magyarországot, ezért az interjú végül nem jelent meg, amit az író cenzúraként élt meg.
Végül, bár Auschwitz megismétlődésének réméből a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt vérengzés után sem engedett, kifejtette, hogy a demokrácia nem képes megvédeni magát, és csak úgy lehet megvédeni az európai kultúrát és értékeket, ha „kifelé megvédjük, bent pedig megőrizzük a demokráciát” – mondta, felvetve azt az elképzelést is, hogy Párizs kétszáz év múlva muzulmán város lesz. Később a magyar kormány a migrációs válság közepette júniusban úgy döntött, szögesdrót kerítést emel a déli határon, Európa számos vezetője pedig hónapokon keresztül kritikák kereszttüzében tartotta az Orbán-kormányt. Kertész viszont gyakorlatilag kiállt az iszlám ellen való védekező stratégia mellett azzal, hogy vállalta a Végső kocsma című könyvében korábban írt Európa-kritikus sorait. Itt azt taglalja, hogy „a muzulmánok elárasztják, megszállják és elpusztítják Európát, és hogy az európaiak hogyan viszonyulnak mindehhez, az öngyilkos liberalizmussal és a buta demokráciával.”
Kijelentése nyomán ezúttal a kormánypárti sajtón volt a sor, hogy véres kardként hordozza körbe Kertész szavait, és a baloldalon, hogy elhallgassa. A kör bezárult.
