Hamisan játssza A Keresztapa című film zenéjét egy hegedűs a Corvin-negyed metrómegállóban. Arrébb egy szakállas férfi egyik kezében rántott húsos szendvicset tart, a másikkal a becsomagolt rózsáit igazgatja, mivel a metró menetszele majd kifújja őket a vödörből. Mikor megtudja, hogy nem akarunk virágot venni, és a közterület-felügyelőkről érdeklődünk, lemondóan válaszol. – Itt vannak mindennap – témát akar váltani, ezért tukmálja a rózsát. Minket a kiszabott büntetés érdekel: 10 vagy 30 ezer, mikor hogy, mondja emberünk, aki többnyire közmunkában dolgozza le a büntetését. Arra a kérdésre, hogy mit csinál a többi esetben, akkorát ránt a vállán, hogy kiesik a szájából egy darab panír a rántott húsról a szakállára. Közben a hegedűs is nótát vált, most azt játssza, hogy Mindenkinek van egy álma.
A Boráros téren a 2-es villamos megállójának környéke gyakran úgy fest, mint egy kisebb piac. Újhagymát, csokoládét, virágot, ruhaneműt, „zöld, erős” és „mézédes” paprikát egyaránt kínálnak. Ezúttal jóval kevesebbel kellett beérnie az arra utazóknak: két asszony árult ruhát a HÉV-megállóban. Nincsenek egy csapatban, pedig jól kiegészítik egymást: az ötvenes roma nő kizárólag nadrágokat, a papucsos, ősz hajú, hetvenes néni felsőket árul. A közterület-felügyelő kifejezést hallva azonnal körülnéznek mind a ketten. – Van, amikor normálisak, és csak elküldenek minket, de van, amikor el is veszik az árut. A legtöbbször elfutunk, ha észrevesszük őket – kezdi a vörös hajú cigány asszony. Egyszer bírságolták csak meg, 10 ezer forintra, ami tíz nadrág ára. Ingatja a fejét arra a kérdésre, vannak-e a hatóságnak olyan emberei, akivel „jóban vannak”.
– Nem ismerkedünk velük, nem is akarunk jóban lenni velük – feleli. Pólóban utazó kolléganője szinte szó szerint ismétli el az előbbieket, annyit tesz csak hozzá, hogy „segítenek egymásnak az árusok”, ha megjelennek a helyszínen a közterületesek.
A Corvin negyednél például megjelentek, mivel a szakállas rózsaárus átjött árulni a Boráros térre. (A szakálláról közben eltűnt a panírdarab.) Egy sebhelyes arcú csokoládéárus mellé telepedett le. Utóbbi sem lesz boldog, amikor a közterület-felügyeletről kérdezzük. – Hagyd már abba! Annyit emlegeted őket, még a végén megjelennek itt nekem! – torkolja le a csokoládéárus. Sokkal nyugodtabb, amikor a portékáját, a harmincdekás táblacsokoládét mutatja. Büszke rá, hogy nem járt le a szavatossága, és az árat is magabiztosan közli: 420 forint. Ugyanez a csokoládé 850 forintba kerül odalent, az aluljáróban lévő boltban. Az eladónő nem tudja megmondani, hogy rontják-e a fenti árusok az üzletét, mivel „folyton itt vannak, ráadásul szemtelenek is, mint a piaci légy”, nem szereti őket. Hogy mennyien szoktak lenni általában, nem tudja megmondani, mivel idelentről nem látni fel.
A Corvin-negyednél később már egy cigány asszonnyal találkozunk. Előtte egy kiskocsi, tele virággal. A nőnek most van engedélye, de nem volt ez mindig így. Ő ötvenezres bírságot emleget, állítása szerint még most is néha elmegy közmunkára, mert – utal mély sóhajtások közepette a közteresekre – volt, hogy „a pofátlanok naponta négyszer is megbüntettek”.
Két órán belül harmadszor is látjuk a szakállas rózsaárust, ezúttal a népligeti aluljáróban kiabál. Akkor hallgat csak el, amikor egy tagbaszakadt közterület-felügyelő lép hozzá. Kollégája épp egy kartondobozokon ücsörgő csokoládéárus adatait írja fel. Hamar képet is kapunk a hatósági árképzés esetlegességéről is, a közteres férfi ugyanis ezt kiáltja oda kolléganőjének: – Mennyit adtál neki Kriszti, tízet? Hangereje pontosan ugyanolyan, mint az aluljárót reggelente ellepő árusoké.
