Eltűntek az embercsempészek

Valóságos tábor alakult ki a déli határon a Röszke és Horgos közötti területen, ahol a migránsok áram és tisztálkodási lehetőség nélkül töltik napjaikat.

Csapatostul haladnak a migránsok Magyarország felől egy, a szerb oldalon álló Mol-kút felé, ahol a terasz egyik asztalára egy hosszabbítót helyeztek ki. A kábelnek nincs varázsereje, nem is fordította meg a Közel-Kelet felől Európába tartók irányát, de elég beszélni a személyzettel, vagy várni két percet, és kiderül, miért olyan fontos. – Muszáj. Különben bejönnek, és balhét csinálnak. Akkor meg nem jön be más – mondja a benzinkút egyik dolgozója. A migránsok márpedig jönnek, méghozzá a Röszke és Horgos között lévő határátkelőnél felállított tranzitzóna felől, és le is ülnek telefont tölteni. A tranzitzónánál ugyanis nincs áram.

Két szír férfi érkezik, kezükben Kínában összerakott amerikai okostelefon, másikban cirill betűs címkéjű ásványvizes palack.

A civilizációs kavalkádot még tarkábbá teszi, hogy angolul kezdünk beszélgetni. Farah és Abdullah testvérek. Öccsükkel az Iszlám Állam bombája végzett, ezért jöttek el Szíriából. Viszont Farah állítja, hogy amint a terrorszervezetnek vége, ő visszamegy hazájába, akár Németországból is. Hogy az az út milyen lesz, nem tudja; ez a mostani, amelyen eljutott Horgosig, igen viszontagságos volt. Macedóniával kapcsolatban folyamatosan a maffia szót ismétli; állítja, hogy elvitték az összes pénzét, és az idomeni táborról is csupa rosszat mond. Búcsúzóul megmutatja és elmagyarázza, hogyan jutunk a tranzitzónába: két helyen kell átlépni a kerítést, de úgyis le van taposva, látni fogjuk, merre kell menni.

Valóban nehéz eltéveszteni: az úton eldobált cumik, jégkrémes zacskók és széttépett idegenrendészeti papírok hevernek. Aztán az ember nagyságú, sárga és lila vadvirágok között, a szerb és a magyar határvonalon, a senki földjén feltűnik a tábor, pontosabban a tranzitzóna. Az elnevezéssel bajban vagyunk, de így vannak ezzel a helyszínen tartózkodó magyar és szerb ENSZ- és IOM-önkéntesek is (IOM: International Organization for Migration, Nemzetközi Migrációs Szervezet). Tőlük tudjuk meg, hogy hivatalosan ugyan tranzitzónának kellene nevezni azt a területet, ahol a migránsok maguknak építenek sátrat letörött akácfaágakból és adománytakarókból, de gyakorlatilag ez tábor, ahol a menekültek arra várnak, hogy elbírálják a kérelmüket a drótkerítéssel egybeépített bódékban. Egy nap 15 ember kerül fel a listára: a gyermekeseknek és a betegeknek 24 órán belül elbírálják a kérelmét, az egyedülálló férfiaknak viszont 28 napot kell várakozniuk. Mivel azonban sorra érkeznek a migránsok – amíg a zónában tartózkodtunk, néhány óra alatt ötvenen jöttek –, ezért ez a határidő igazából hozzávetőleges. Van, aki már hónapok óta vár kint a határon, vécé és áram nélkül. Ezért aztán a tábor létszámát nehéz is felbecsülni: némelyek szerint 250-en, mások szerint 400-an tartózkodnak ott. A tranzitzónában hatósági emberek nincsenek, sem szerb, sem magyar részről.

Horgosra szinte mindenki busszal jön: elvonatoznak a szerb fővárosból, Belgrádból Szabadkára, és onnan a menetrend szerinti járattal megérkeznek a vajdasági határfaluba. Ez a szakasz már csak néhány tíz kilométer. Állítólag minden állomáson sok migráns van, ők segítik a többieket útbaigazítással.

Horgosról aztán gyalog vágnak neki Röszkének. Itt pedig várja őket a szabad ég alatt felállított, szedett-vedett sátortábor, a segélyszervezetek – és persze mintegy kilenc hónapja a drótkerítés. Utóbbiról egyetlen migráns hallott, Srakullah. Ő az afgán televízióban látott egy összeállítást a határzárunkról. A többi, javarészt szintén afgán migráns azt állította kérdésünkre, hogy nem hallottak a több mint száz kilométeren keresztül húzódó NATO-kerítésről. Az ugyancsak afgán Izatullah is csak annyit mond, hogy ez az egyetlen határ, ahol problémája volt. Kicsit szidja ő is a 10 ezer embert összezsúfoló idomeni tábort. Mosolyogva elmondja, hogy a macedón határról eltaxizott a szerb fővárosig, onnan pedig már a tömegközlekedést vette igénybe. Viszont már itt van 22 napja, és nagyon menne tovább Svájcba.

Beszélgetésünk alatt egy földbe vájt mélyedésben gallyakból tüzet rakott, ott főzi magának a teáját. Vizet egyetlen csapból lehet hozni, itt mos és fürdik az egész tranzittábor. A kifolyt opálos víz egy, a magyar–szerb határvonallal párhuzamosan kiásott gödörben csorog szét.

A sampon és a tisztálkodószerek ugyanonnan vannak, mint az ételek: az ENSZ és az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet adománybuszából. Amikor a járművek befutnak, azonnal kiderül, hogy az önkéntesek nem először vannak itt: a migránsok kettes sorba állnak a buszok előtt. Kekszet, konzervet, vizet kapnak a csomagban. Kézzel mutatják, hány gyerekük van, valaki megpróbálkozik kapásból tízzel. Aztán egy elnéző mosoly kíséretében kap öt zacskót.

Fiatal vajdasági magyar közmunkás magyarázza a közelükben, hogy a környékről eltűntek az embercsempészek. Szavaiból az derül ki, hogy a menekültek által eufemisztikusan taxisoknak hívott csempészek a migránsokkal ellentétben bizony hallottak a kerítésről: nem jönnek, félnek a rendőrségi helikopterektől, amelyek figyelik a határt. Mikor rákérdezünk, hogy mégis ki foglalkozott itt embercsempészettel, a fiatalember keserűen csak annyit mond: a mi fajtánk.

A horgosiakkal – például a határban zöldbabot kapáló családdal – beszélve kiderül, a helyiek úgy vélik, „ebből márpedig baj lesz”. Mindannyian megjegyzik, hogy összehasonlíthatatlan a helyzet a tavalyi, „kerítés előtti” állapotokkal, amikor percenként haladt át annyi migráns a falun, mint ma egy nap alatt, de hát az a hullám is így kezdődött. Hozzáfűzik viszont, több migráns Röszke helyett Románián keresztül Nagylaknak vagy mindjárt Horvátország felé veszi az irányt.

Az egyik horgosi gazda azért azt is elmeséli, hogy a migránsok miképpen tudnak átjutni a kerítésen. – Jönnek csapatostul. A társaság egyik fele elcsalja a határőröket, a többiek meg takarókba, pokrócba tekerik a NATO-drótot, és átmásznak rajta, aztán megy a kiabálás, szoktam hallani éjszaka. Annyi határőr meg úgysincs, aki megállítsa őket. Baj lesz ebből, én mondom.