Megvan az első sportoló, aki visszaadja lovagkeresztjét

A paralimpiai bajnok úszó részletes indoklást közölt arról, mi áll döntése hátterében.

A sportoló egy hosszú Facebook-bejegyzésében részletesen indokolta döntését. Ebben azt írta:

„A véleménynyilvánításnak számtalan formája van. Lehet szavakkal, tettekkel, gesztusokkal hangot adni a nézeteinknek, az értékrendünknek, a gondolatainknak. Van, aki tüntetni megy, van, aki újságot ír, van, aki kővel dobál, van, aki mondatokkal. Én hiszek a kommunikációban, a párbeszédben, a vitában, a kulturált eszmecserében, ezért többnyire a szavaimmal próbálom formálni a környezetemet.

Végtelenül hiszek a szólásszabadságban és az emberi jogokban is.

Hiszek a gesztusokban és azok szemlélet-, társadalomformáló erejében. Éppen ezért volt rendkívül meghatározó pillanata a sportpályafutásomnak, amikor 2000. november 17-én, néhány nappal az olimpiai bajnokok és érmesek elismerése után mi, paralimpiai arany-, ezüst- és bronzérmes sportolók is ugyanolyan rangú állami kitüntetésekben részesültünk, mint ép társaink. Mindössze 16 éves voltam. Ugyanabban az épületben, ugyanolyan körülmények között, ugyanazon állami méltóságokkal kezet rázva vettük át a díjat, mint az ötkarikás játékok hősei.

Akkor még csak a kitüntetések jeleztek valamiféle esélyegyenlőséget, amely később már más területeken is megmutatkozott. Egy gesztussal kezdődött a szemléletváltás, ami azóta is járja rögös, sikerekkel és kudarcokkal, fejlődéssel, majd visszaesésekkel tarkított útját.

Sportolóként és kétszeres paralimpiai bajnokként jobb- és baloldali kormánytól is vettem át díjat, mindkétszer büszkén és emelt fővel, ugyanis azt éreztem, hogy egy ország ismeri el ezzel a sportteljesítményemet, nem pedig az éppen hatalmon lévő kormány vagy kormányfő. Fontos volt számomra ezen díjak párton, világnézeten, regnáló hatalmon felül álló mivolta.

Éppen ezért nagyon nehéz formálisan visszaadnom, mert megdolgoztam érte, mert mindent megtettem azért, hogy örömet és büszkeséget szerezzek a hazámnak azzal, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtom azon a világversenyen, amin épp indulok. Elhittem, hogy ha odaítélték, akkor nekem tényleg jár ez a díj. Ma is így gondolom.

Ahogy azt is, hogy egy ilyen elismerés kitüntetettjének lenni felelősséggel is jár.

Eddig is kaptak olyan emberek lovagkeresztet, akik másképp gondolkodnak a világról, más értékrend szerint élnek, mint én, más területen, másfajta sikereket értek el. Volt, akinek a nevét olvasva még büszkébb lettem a birtokomban lévő kis zöld dobozkára, volt, akinek a nevét látva kevésbé.

Most viszont úgy érzem, nekem is gesztust kell gyakorolnom, mert a szavak itt már nem elegendők, miközben tudom, hogy nincs jogi háttér a kitüntetés visszaadására vagy visszavonására. Tisztában vagyok vele, hogy jogilag továbbra is a Magyar Köztársasági Érdemérem lovagkeresztjének birtokosaként leszek számon tartva, ahogy Bayer Zsolt is.

Bayer Zsolt munkássága számomra a gyűlölet, a verbális erőszak szimbóluma, ami ellen minden eszközzel próbálok küzdeni, hiszen az emberiség romba döntésének legveszélyesebb fegyvere ez.

Azért adom vissza a lovagkeresztemet, mert hiszem, ha elegen veregetjük meg a döntéshozók vállát, ha sokan sokféleképpen hívjuk fel a figyelmüket arra, hogy mekkorát hibáztak, akkor visszafordítható ez a folyamat, és a jövőben nem fordulhat elő ilyen. Vagy talán nem ilyen gyakran és látványosan.

Nem lehet követendő példa az újságírásban és a közbeszédben az a stílus, amit Bayer Zsolt képvisel.

Vissza kell adnom ezt a díjat a lelkiismeretemért, a családomért, amely egymás elfogadására, megértésére és a békés együttélésre nevelt, a tanáraimért, akik az újságírás felelősségére, etikájára és minőségére tanítottak, és mindazon jóérzésű emberért, akit megbántott, aki ugyanezt tenné a helyemben, aki becsületesen, kitartóan, elhivatottan végzi a munkáját nap mint nap, csak épp nem egy olyan »látványos« területen, mint a sport, a kultúra vagy a tudomány, amelyért kitüntetéseket osztogatnak.

Bayer Zsoltot nem ismerem személyesen, nem is ellene szól a vészharang kongatásának eme formája, még csak nem is annak, hogy bárki helyet és teret adna szélsőséges gondolatainak. Sőt azt gondolom, fontos, hogy ne lappangjanak felszín alatt ezek az indulatok, és időről időre szembesüljünk azzal, hogy még mindig vannak, akikben ilyen mélyen és magas lánggal forr a gyűlölet, ami azt jelenti egyúttal, hogy még van bőven tennivaló.

A kormány és a döntéshozók figyelmét szeretném felhívni arra a felelősségre, amellyel a gyűlölet legitimálása jár. Mindenki számára nehezebb, rosszabb, fájdalmasabb jövőt eredményez egy olyan ország, amelyben az indulatok, egymás megbélyegzése, kirekesztése, emberi jogainak sárba tiprása teret nyer. Ez a felelősség ott van a vállukon, amikor egy kitüntetés odaítéléséről szavaznak, amikor egy demagóg gyűlöletkampány elindításáról, a családon belüli erőszakról, a kisebbségek védelméről. Minden egyes megnyomott igenben és nemben.

Üzenetértékük van a döntéseiknek, ahogy most az enyémnek is.

Éppen ezért köszönettel visszaadom a számomra megítélt és odaadományozott Magyar Köztársasági Érdemérem lovagkeresztjét.”

Mint ismeretes, Bayer Zsolt a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át a minap Lázár Jánostól, a Miniszterelnökséget vezető minisztertől (a hivatalos indoklást itt olvashatja). A Magyar Hírlap publicistájának kitüntetése miatt sok korábbi állami díjazott döntött úgy, hogy visszaküldi az államfőnek a korábban kapott elismerést. Bayer Zsolt azonban közölte: nem adja vissza a kitüntetést, és nem érti azokat, akik így tesznek.