– Nem szeretnék úgy élni, hogy mindig rá kell bíznom magam valakire. Szóba sem állnék olyannal a jövőben, aki egy vakot meglop – mondta.
Balog Zsolt őszintén elmondja: korábban előfordult, hogy mozgássérült-parkolóhelyre állt, ám a kétnapos foglalkozáson rögzült benne: nem szabad hátráltatni a fogyatékossággal élőket. Maga is kipróbálta, milyen, ha valaki vak vagy hallássérült. Most például bedugták a fülét, száját leragasztották, így kellett kiszolgálni két társát, akik szándékosan halkan beszéltek, hogy ne érthesse, milyen kávét, üdítőt kérnek. – Kirekesztettnek éreztem magam, rossz érzés fogott el, mert másra kellett hagyatkoznom – mondja a lopásért elítélt fiatal. Berzsenyi Emesétől később megtudjuk: a fiú arról érdeklődött nála, van-e rá lehetőség, hogy szabadulása után a fogyatékossággal élőkön segítsen.
Az utolsó feladat során összekötik az egyik elítélt, László Tihamér lábát, csak mankóval járhat. Egy társa kezeit szintén lekötik, csak egyik karját tudja némiképp mozgatni. A hatalmas teremben különböző feladatokat kell megoldaniuk közösen, nehezen elérhető helyekről tárgyakat összegyűjteniük, lépcsőn közlekedniük. – Nem tudnám feldolgozni, ha nekem így kellene élnem – mondja Tihamér, és hangsúlyozza: ha találkozik mozgásában korlátozottal a jövőben, semmiképpen nem érezteti vele, hogy más. Elmondja azt is: van egy vak ismerőse, társasházukban pedig él egy kerekes székbe kényszerült férfi, akinek gyakran viszi fel az emeletre a tolószékét.
Szabó Zoltánnak is van kerekes székes és siketnéma ismerőse, utóbbi alkoholista, előfordult már, hogy élelmiszert vásárolt neki. Ugyanakkor Kiskunfélegyházán, ahonnan származik, hallott olyan esetről, amikor egy mozgássérültet raboltak ki. – Vajon mit tennének a tolvajok, ha ellenük követnének el ilyesmit? – teszi fel a költői kérdést. Érdekes ugyanakkor Steigler Valentin véleménye, aki rosszabbra számított, amikor egy időre elveszítette látását és hallását. Megjegyezzük: előtte már megismerhette a terepet, a vakoknak ez nem adatik meg. Egyetértett.
