Általában a gyengébbek megérdemlik, hogy jól megverjék őket, mert visszaélnek azzal, hogy gyámoltalanok. Le kell őket csavarni, hogy később ne jusson eszükbe visszaélni a gyengeségükkel – fogalmaz egy neve elhallgatását kérő, előzetesben ülő, tagbaszakadt fiatal férfi. Épp az ehhez hasonló vélemények megváltoztatásáért szervezett a tököli büntetés-végrehajtási (bv) intézet a fogyatékosság iránt érzékenyítő tréninget, amelyen tizenöt fiatal rab vett részt a napokban. – Az empátiát, a toleranciát kívánjuk növelni a programban részt vevő fogvatartottakban, hogy ezáltal is segítsük szabadulás utáni reintegrációjukat – mondja Csányiné Lukács Emese, a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének sajtóreferens-programszervezője.
Egy nagyobb teremben három ötfős csoportra osztva ülnek a fogvatartottak, közülük öten még előzetesben vannak, egyikük az, aki az imént sarkosan fogalmazott. Ők hallgatják Berzsenyi Emese vallástörténész előadását, aki saját pályafutásából említ példákat, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor vak, hallás- vagy mozgássérült tanítványokkal találkozott. A vakok sokkal kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak, mint a siketnémák, jobb a hallásuk, a hőérzékelésük, mint a látóknak, de a fogyatékossággal élők ugyanolyan aktív tagjai a társadalomnak, mint az épek – tudják meg egyebek mellett a rabok.
– A cél az, hogy a társadalom egyik perifériára szorult csoportja el tudja fogadni, és segítse a társadalom egy másik – olykor – perifériára szoruló csoportját, ne pedig az áldozatot lássák a fogyatékossággal élőkben. Bár az elképzelés kissé utópikusnak tűnhet, a foglalkozás már akkor is hasznos, ha csak egy fiatalnak „átmegy” az üzenet – fogalmaz Berzsenyi Emese. A szakember szerint a két nap során eljutottak oda a résztvevőkkel, hogy empatikusak, és feltűnnek nekik a szélsőséges helyzetek.
Az egyik ötfős csoport gyorsan megtapasztalhatja, milyen, ha valaki világtalan. A salgótarjáni Boda Ferdinánd szemét bekötik, ezután csak kísérőjére hagyatkozhat. Közben két társa székekkel akadályokat állít az útjába. Majd az átmenetileg világtalanná vált fiatalt egy asztalhoz vezetik, ahol szörpöt kell készítenie a talált alapanyagokból. Segítője csak szóban navigálhatja. – Szörnyű volt! – foglalja össze tömören élményeit Boda. Úgy fogalmaz, olyan érzése volt, mintha ki lenne rekesztve a világból, még az is megfordult a fejében: „örökre így marad minden”.
– Nem szeretnék úgy élni, hogy mindig rá kell bíznom magam valakire. Szóba sem állnék olyannal a jövőben, aki egy vakot meglop – mondta.
Balog Zsolt őszintén elmondja: korábban előfordult, hogy mozgássérült-parkolóhelyre állt, ám a kétnapos foglalkozáson rögzült benne: nem szabad hátráltatni a fogyatékossággal élőket. Maga is kipróbálta, milyen, ha valaki vak vagy hallássérült. Most például bedugták a fülét, száját leragasztották, így kellett kiszolgálni két társát, akik szándékosan halkan beszéltek, hogy ne érthesse, milyen kávét, üdítőt kérnek. – Kirekesztettnek éreztem magam, rossz érzés fogott el, mert másra kellett hagyatkoznom – mondja a lopásért elítélt fiatal. Berzsenyi Emesétől később megtudjuk: a fiú arról érdeklődött nála, van-e rá lehetőség, hogy szabadulása után a fogyatékossággal élőkön segítsen.
Az utolsó feladat során összekötik az egyik elítélt, László Tihamér lábát, csak mankóval járhat. Egy társa kezeit szintén lekötik, csak egyik karját tudja némiképp mozgatni. A hatalmas teremben különböző feladatokat kell megoldaniuk közösen, nehezen elérhető helyekről tárgyakat összegyűjteniük, lépcsőn közlekedniük. – Nem tudnám feldolgozni, ha nekem így kellene élnem – mondja Tihamér, és hangsúlyozza: ha találkozik mozgásában korlátozottal a jövőben, semmiképpen nem érezteti vele, hogy más. Elmondja azt is: van egy vak ismerőse, társasházukban pedig él egy kerekes székbe kényszerült férfi, akinek gyakran viszi fel az emeletre a tolószékét.
Szabó Zoltánnak is van kerekes székes és siketnéma ismerőse, utóbbi alkoholista, előfordult már, hogy élelmiszert vásárolt neki. Ugyanakkor Kiskunfélegyházán, ahonnan származik, hallott olyan esetről, amikor egy mozgássérültet raboltak ki. – Vajon mit tennének a tolvajok, ha ellenük követnének el ilyesmit? – teszi fel a költői kérdést. Érdekes ugyanakkor Steigler Valentin véleménye, aki rosszabbra számított, amikor egy időre elveszítette látását és hallását. Megjegyezzük: előtte már megismerhette a terepet, a vakoknak ez nem adatik meg. Egyetértett.
– Előfordult már az intézetben, hogy még a mostaninál is különlegesebb programot hajtottunk végre. Egyszer hozzánk került egy színes bőrű belga állampolgár, Jason, akit huhogva fogadtak a fogvatartottak, amikor beállt futballozni a többiek közé – emlékszik Pesti Ferenc börtönparancsnok. – Mivel Jason kiválóan beszélt angolul, az intézet vezetése elhatározta: nyelvtanfolyamot hirdet az elítéltek számára, az órákat pedig Jason tartja. A belga férfi emellett kiváló cérnaképeket is készített, mások ezt tanulhatták el tőle. Nemsokára kiderült a többi elítélt számára, Jason ugyanolyan ember, mint ők. A férfi híre minden elítélthez eljutott, hamar megszűnt a pálya szélén a huhogás. Később, amikor színes bőrű elítéltek érkeztek a börtönbe, már nem diszkriminálták őket a társaik.
– Tökölön mindenki dolgozik vagy tanul, de igyekszünk olyan tudást, értéket is átadni, ami átbillenthet egy „kapcsolót” az elítéltben. Olyasmit kell megtanítanunk, amit a fogvatartottak eddig nem ismertek. Most ezt a világot belülről tapasztalhatták meg, átérezhették a veszélyeit, hogy a fogyatékkal élők támogatásra szorulnak – fogalmaz a börtönparancsnok. A végső szándék, hogy az elítéltek vigyék magukkal értékként, amit itt kaptak.
