Az egész vájárképzés egy nagy humbug volt – fejti ki velősen véleményét a kormány által tető alá hozott kurzusokról Lukács Lóránt, a bakonyoszlopi szén- és bauxitbányát működtető Eoszén Kft. üzemvezető-helyettese. – Én nem találkoztam még Magyarországon olyan fiatallal, aki azt mondta volna, na, én vájár akarok lenni – fűzi hozzá némi élccel a hangjában. Nem véletlen csalódottsága: a 2014-ben Komlón és Bátonyterenyén indított vájárképzés lényegében elhalt, már csak Lőrinciben akadnak érdeklődők, mert a közeli felszíni bányában el tudják helyezni a tanulókat, számolt be minderről a közelmúltban a Híradó.hu.
– Ismét teljesült egy kormányzati ígéret: a vájárképzés újraindításával nagyon fontos lépést tettünk annak érdekében, hogy egy régi szakma ne tűnjön el Magyarországon – szögezte le Varga Mihály, az NGM vezetője 2014 szeptemberében. A kormány célja a bányászathoz, a mélyműveléshez kötődő szakmakultúra fenntartása. Lassan kihalnak ugyanis a vájárok, amit mindenképpen meg kell akadályozni, hiszen tudásuk érték – tette hozzá, és leszögezte: fontos, hogy Magyarország tudjon saját maga erőforrásaival gazdálkodni és rendelkezni. Szükség van arra, hogy a földben rejlő nyersanyagot és ásványkincset kinyerjük, ehhez pedig elengedhetetlenek a szakképzett vájárok és bányászok. Odrobina László, a Nemzetgazdasági Minisztérium szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkára még tavaly is azt mondta: más szakmákkal egyetemben keresett szakma a vájár. Keresett, csak nem itthon.
– Hittem benne, hogy az állam valóban felkarolja a bányászatot, a továbbélés lehetőségeit. Nem gondolom, hogy a képzés csak „reklámfogás” volt a részéről, ettől még lehetett az – csatlakozik munkatársához Fekete István, az Eoszén ügyvezetője, a bakonyoszlopi bánya (amelynek mélye bauxitot és barnaszenet egyaránt rejt) irodájában. Elmondja: Komlóval még együttműködést is kötöttek, hogy majd hozzájuk jönnek gyakorlatra a tanulók, akik – csökkenő – létszámban, mindössze két alkalommal jártak Bakonyoszlopon, akkor is inkább bányalátogatáson. Aztán soha többé nem jelentkezett az iskola…
– A magyar nyelv csodás: a vájár váj, vájni – ahogy a vakondok is teszi – csak a föld alatt lehet, a felszínen nem. Ha minden bánya megszűnt, és újak nyitására nincsenek meg a feltételek, minek vájár? – teszi föl a költői kérdést Fekete István, s halkan hozzáteszi: eközben Nyugat-Európában sokszoros pénzért alkalmaznak bányákban, alagúthajtásoknál magyarokat. Kérdésünkre, hogy ilyen körülmények között hol találna munkavállalót, ha egy dolgozója kilépne, lebetegedne, csak ingatja a fejét: sehol. A Kárpát-medencében találni még ugyan bányászokat, de ahhoz, hogy átjöjjenek a határon, perspektívát kellene nekik felmutatni.
Nincs szakmai utánpótlása a bányászatnak, s nemcsak vájárt, technikust sem lehet találni, néhány bányászmérnök még végez ugyan, de csak külfejtéses kő-, kavics- vagy homokbányákban tudnak elhelyezkedni. Vagy elhagyják a pályát, az országot. – Szélmalomharcot vívunk, de ha van a hitünk, működünk. Amíg van parázs, lehet tűz, mi pedig még dédelgetjük a parazsat – szögezi le minden hátráltató tényező ellenére az ügyvezető.
Okuk lehetne a reménykedésre, hiszen, amint azt Lukács Lóránt megemlíti, a szénben rejlő lehetőségeket számos új területen aknázzák ki. A tiszta széntechnológia (amikor úgy égetik el a szenet, hogy alacsony az úgynevezett környezetterhelési emissziós érték) mellett sok helyen metanolt gyártanak a szénből, Ausztráliában pedig emulziós eljárással üzemanyagot is képesek előállítani az ásványkincsből. Akad, ahol talajjavításra használják, amennyiben a huminsav tartalma magasabb az átlagosnál az adott szénnek.
Szénből pedig igen jól áll az ország, a Mecsekben több száz millió tonna fekete szén található, barna kőszénből is hasonló mennyiséget rejt a föld Bakonyoszlop környékén Dudaron, Balinkán és Márkushegyen, ahogy a Szombathely melletti Torony községnél is félmilliárd tonna lignitkészlet található. Milliárd tonnás nagyságrendű lignitvagyon nyugszik a föld mélyén Miskolctól Bükkábrányig. Az utóbbi harminc évben azonban a kutatás-fejlesztés terén nem sok történt, állítja Lukács Lóránt.
A szén mellett az ország bauxitvagyona sem lebecsülendő, csak amiről tudunk, eléri a 80 millió tonnát. A világban legalább harminc alkalmazási területe ismert a bauxitnak a kerámiaipartól a kozmetikán át festékiparig. Csehországba például kohászati adalékanyagnak viszik a Bakonyoszlopon kitermelt ásványkincset. A magyar bauxit emellett 2-6 százalékban titánt is tartalmaz, ami ugyancsak ígéretes felhasználási terület lehetne. A bakonyoszlopi bauxit kilencven százaléka azonban exportra megy.
Jó tíz éve még volt igény a hazai bauxitra, tulajdonképpen ezért nyitott meg az itteni bánya, amely Halimbával együtt látta el nyersanyaggal az ajkai Mal Zrt.-t. 2010-ben azonban bekövetkezett a vörösiszap-tragédia, be kellett fejezni a hidrátgyártást, mert a továbbiakban nem volt hová lerakni a vörösiszapot. A katasztrófa után két évvel vette meg az Eoszén Kft. a bányát, az emberek és gépek egy részét is átvették a Maltól. Jelenleg nagyjából negyvenen dolgoznak az utolsó mélyművelésű magyar bányában.
A piac ma már nagyon hektikus, a bauxit kelendőbb, ám egyévesnél hosszabb szerződést nem hajlandók kötni a vevők. Ezek a kontraktusok viszont nem tudnák eltartani a bányát, kidobott pénz volna például, ha százmilliós nagyságrendben feltárnának egy új termelőterületet, majd kiderül, hogy a kitermelhető bauxitra nincs vevő. A szénpiac is gyökeresen átalakult, a fűtő- és erőművi felhasználás megszűnt, illetve külszíni bányák látják el a még szénnel működő erőműveket. Az itteni porszén egy részét téglagyárak vásárolják meg, a darabos szenet a lakosság, ha hidegre fordul az idő, mondja Lukács Lóránt, miközben a bánya telephelyére tartunk.
Az udvaron felhalmozott szénhegyek mellett parkolunk le, majd bányászruhát öltünk. Jelképes, hogy az életmentő készülékeket a cég a bezárt márkushegyi bányából vette meg. Kilencszáz métert zötyögünk lefelé a lejtős aknában egy olyan szűk üregben, amelyben épphogy elfér a kisméretű haszonjármű. Az akna mélyén jellegzetes savanyú szag fogad bennünket – a belobbant, majd kialudt szén utópárlati szaga. Az aknába ezer köbméter friss levegő kerül le percenként, a szellőzőnek iszonyatos a hangja, de szükség van rá, ugyanis csizmaszárig érő porban gázolunk. Felettünk száznegyven méternyi kőzet. A szénfalról kisebb darabok hullnak (ahogy a bányászok mondják, „potyorásznak”), ami azért elég félelmetes egy civil számára.
– Figyelni kell, ha potyog a szén – mondja Kovács András csillés, aki 1990 óta dolgozik bányában, de még mindig elfogja olykor a félelem a mélyben, ha megcsapja az orrát a kénszagra hasonlító, említett savanykás ájer. Ennek ellenére tetszik neki a szakma, változatosnak találja még ma is. A bányászok 25 évnyi kemény munka vagy ötezer műszak után mehetnek bányajáradékra, ám addigra rendkívül igénybe veszi a mesterség a szervezetüket. A bauxitbányászoknál a vibrációs terhelés a legnehezebb, amelyet a nehéz gépek okoznak, az ízületek tönkremennek; a szén szilikózist válthat ki. Az egyébként kőművesnek tanult Csizmadia Lászlónak és pár kollégájának idén lesz meg az elegendő műszak, ami után nyugdíjba mehetnek. Meglett volna előbb is, ha nem zárják be egyik napról a másikra Balinkán a szénbányát. Ekkor két éve teljesen kiesett 13 évnyi munka után. Végül 2006-ban került ebbe a bányába. Csillag László azt meséli, kevés nyugdíjat kap, ezért folytatja a munkát nyugdíjasként is. Ha itt megszűnne a bányaművelés, külföldre menne, nem akar ötvenévesen leállni. Csak egy harminc alatti dolgozik a cégnél – szükség volna az utánpótlásra, állapítjuk meg közösen.
Amikor arról kérdezzük a vájárokat, mit szólnak az újraindított vájárképzéshez, csak kacagnak. – A bezárt Márkushegyről egy komplett termelőfrontot vittek Inotára, hogy egy betonbunkerben állítsák fel. Hogyan lehetne steril körülmények között modellezni a bányában tapasztalható szituációkat, a szén bányászatát, a kőzetmozgást? Ezt csak élesben, működő bányában lehet bemutatni – vélekedik Csizmadia László. A képzésről megkérdeztük a Nemzetgazdasági Minisztériumot is, de nem kaptunk választ a képzéssel kapcsolatban feltett kérdéseinkre.
Trianontól a timföldegyezményig
A bauxitot a történelmi Magyarországon először a Bihari-hegységben kezdték bányászni az 1910-es évek elején. Trianon után az új határokon belül Gánt település mellett indult el a termelés 1926-ban, vagyis éppen kilencven éve. A Bakonyban a nyolcvanas évek elejétől bányásszák a bauxitot, először Fenyőfőn és Bakonyszentlászlón, később több más településen is. A rendszerváltoztatáskor egyesültek a bakonyi és a Fejér megyei bauxitbányák, amikor lejárt a Szovjetunióval kötött timföldegyezmény. Az addig bányászott évi 3 millió tonna helyett a bauxit harmada került a felszínre. Az országban sorra zártak be a bauxitbányák, bezárt az almásfüzitői timföldgyár, Mosonmagyaróvár pedig a hidrátgyártást szüntette meg, ami végül csak Ajkán maradt meg a 2010-es katasztrófa után pár évig.
Hogy készül az alumínium?
A föld mélyéről kinyert, 30 millió éve kialakult bauxitot először nátrium-hidroxiddal mossák ki, így keletkezik az alumínium-hidroxid és a vörösiszap. A következő lépcsőben az alumínium-hidroxidot úgynevezett kalcináló kemencében 680 Celsius-fokon kiégetik, így nyerik a timföldet vagy alumínium-oxidot. Ezt a fehér színű port ívkemencében olvasztják meg, ebből lesz alumínium.
