– Hogy mi vitt az alkohol felé? Az izmus. Alkoholistának születtem. A génjeimben van – mondja a hatvanhoz közeledő férfi. Balog Gyula 1994-ben lett hajléktalan; viszont néhány nappal azután, hogy az utcára került, végleg lemondott az italról. Azóta absztinens: meglehetősen rendhagyó utat járt tehát be a fedélnélküliek között. A tapasztalat ugyanis az, tudom meg Gyulától, hogy az alkoholfogyasztás mennyisége általában megnő az otthonukat vesztők körében.
A Blaha Lujza téren, a metrókijárat közelében állunk. Körben a falak mentén, szinte katonás sorrendben matracok sorakoznak vastag takarókkal, alattuk emberek fekszenek. – Szállóra menni? Majd egyszer talán. Rosszak a tapasztalataim – feleli óvatos érdeklődésemre egy fiatalabb férfi. – Szeretem, ha a magam ura vagyok, még ilyen mostoha körülmények között is. Tíz napja hurcolkodtam át ide Budáról.
– A budai Skálában dolgoztam a nyolcvanas években, én árusítottam először nagy tételben számítógépet, Commodore 64-et. Tizennégy munkahelyem volt, szinte mindegyik a kereskedelemben – ezt már Balog Gyula mondja, miután nem messze, a Nagykörúton beülünk egy teára. – Öt évig éltem a feleségemmel Albertirsán, ő azonban egyre súlyosabb iszákosságom miatt kitette a szűrömet. Nem váltunk el, de már több mint huszonöt éve nem láttam. Hívtam néhányszor, de semmiféle kapcsolatot nem akar velem. Amikor elküldött, visszatértem a szüleimhez Pestszentlőrincre. Apámmal nagyon rossz viszonyba kerültem, volt, hogy le kellett fognom, amikor tettlegességig fajult volna köztünk a vita. Kilencvennégyben anyám súlyos betegen kórházba került, ezért is mentem el otthonról, féltem, hogy nagyobb balhé lesz. Minden készpénzt magammal vittem, egy hétig kihúztam belőle, egy sportmotelben laktam. Amikor elfogyott, kiköltöztem a kőbánya-kispesti kiserdőbe. Ott hagytam abba az ivást 1994. július 10-én. Öt napig remegtem, hol leizzadtam, hol rám fagyott a ruha. Már egy ideje kapcsolatban álltam az anonim alkoholisták egyesületével, ők segítettek be egy fapados hajléktalanszállóra. Amikor felvették az adataimat, nem hitték el, hogy harmincöt éves vagyok – ötvennek néztem ki.
Azon az őszön meghalt az édesanyja, a hagyatéki tárgyaláson tudta meg, hogy viselkedése miatt a szülei kitagadták. Abban, hogy sikerült összeszednie magát, ismét az anonim alkoholisták segítettek. Később árusította a Fedél Nélkült, amelyben több cikke, életrajzi ihletésű novellája is megjelent. Részt vesz a Mentőcsónak Egység által készített interaktív, hajléktalanokról szóló színházi társasjátékban.
Balog Gyula a szerencsésnek mondható, különleges lelkierejű, kitartó kivételek egyike, akinek nem sikerült ugyan egészen kitörnie a hajléktalanlétből, de jobb helyzetben van, mint sorstársai. Egy kisebb, százezer forinton aluli banki kölcsönnel és az ezt kiegészítő alapítványi támogatással évekkel ezelőtt bejutott egy volt újpalotai munkásszálláson kialakított úgynevezett szobabérlők házába. Nyolc négyzetméteres külön szobája van, amihez közös teakonyha és zuhanyzó társul.
A nagy többség egyre rosszabb helyzetben kénytelen tengődni. 1994 óta – Gyula is akkor került az utcára – ráadásul négyszeresére nőtt a hajléktalanok száma Magyarországon. Hogy pontosan hányan vannak, lehetetlen meghatározni, csupán a statisztikai adatok összesítéséből indulhatunk ki. 2015-ben legalább 12 ezer ember kényszerült arra, hogy minimum egy éjszakát éjjeli menedékhelyen, vagyis a legalacsonyabb színvonalú szálláson töltsön, kilencezren éltek átmeneti szálláson, 30 ezren vették igénybe a nappali melegedőket, háromezren kényszerültek tartósan az utcára, kilencezer ember pedig a családok átmeneti otthonában húzta meg magát a Menhely Alapítvány közleménye szerint.
A kilátások meglehetősen rosszak. Szintén 2015-ben a Habitat for Humanity jelentése alapján 840 ezer ember küszködött súlyos fizetési problémával, közel 100 ezer fogyasztónál kapcsolták ki a villany-, gáz- vagy távhőszolgáltatást, 140 ezer jelzálog-szerződéses adós maradt el 90 napnál tovább a fizetéssel.
A hajléktalanok mikrotársadalmában a legelesettebbek a szabad ég alatt élő emberek. Hogy mennyire humánus, egyben mennyire hatékony őket szabálysértési tételekkel rászorítani a „normális életvitelre”, az mára nagyjából eldőlt. Hiába szankcionálják ugyanis a guberálást, a lomizást és az utcán élést, nyilvánvaló ma már, hogy jóval több pénzbe kerül a hajléktalanok megbüntetése, mint amennyi a bírságokból behajtható. Érdemesebb lenne hát legalább a közeli Csehország példáját követnünk: a cseh állam nyugati mintára az utcán élőknek is alternatívát kínáló szociális bérlakásokkal, és nem a túlzsúfolt tömegszállások rendszerével, a szegénység kriminalizálásával kívánja megoldani a kérdést.
Amikor ez a cikk születik, éppen az idei tél leghidegebb napjai előtt állunk. Búcsúzóul azt kérdeztem tehát Balog Gyulától, mit tegyen az a szerencsésebb sorsú magyar, aki segíteni akar, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá.
– Ha valaki arra gondol, hogy odaadná a felesleges élelmiszerét, ruháját a közterületen meghúzódóknak, tegye jó szívvel! Aki hosszabb távú segítségen gondolkodik, nézzen ki magának egy fedél nélküli embert, beszélgessen vele. Egy hajléktalan elárulja, hogy mire van szüksége, ha kérdezik. Engem például egy keresztény tanárember családja segít rendszeresen, évek óta náluk töltöm a szentestét.
A hidegről és a hajléktalanellátásról szóló cikkünk itt olvasható. Az illetékes államtitkár gondolatai pedig itt.
