Milyen „segítség” kell ahhoz, hogy valaki elismert magyar történész legyen?

„Sajnos idehaza valaki akkor számít történésznek, ha idős, férfi, az ELTE-n végzett, és valamilyen állami tudományos intézményben dolgozik.”

A készülő műben Alexandre Afonso közgazdász, a Leideni Egyetem kutatója könyvére is hivatkozik, a nagy vihart kavart mű címe már önmagában provokáció: How Academia Resembles a Drug Gang (magyarul a Kontent blog írt róla recenziót A tudományos világ úgy működik, mint egy drogkartell? címmel). E szerint a tudományos életben ugyanúgy vannak a saját pozícióikat védő csoportok, amelyek tagjai hajlamosak kisajátítani a rendelkezésre álló erőforrásokat. Illik Péter szerint ez praktikusan azt jelenti, hogy „a magyar történettudományban minden korszaknak megvan a maga néhány úgynevezett sztártörténésze, általában ők nyilatkoznak a sajtónak, ők kapnak több publikációs lehetőséget, főként ők és ismerőseik nyerik a pályázatokat, és természetesen jól ismerik egymást, összetartanak”. Úgy tapasztalja, ebbe a körbe kívülről nagyon nehéz bekerülni, főként ha bizonyos kérdésekben még el is tér a jelentkező véleménye a fősodortól.

Mint mesélte, vele előfordult már, hogy egy idősebb történész könyvéről írt recenzióját azzal dobták vissza egy folyóirat szerkesztőségében, hogy „neki csak ne legyen véleménye az idősebb és tapasztaltabb kollégáról, főleg ne bírálja”.

„Utána megnéztem, több publikációm volt, mint az illetőnek” – méltatlankodik.

A fenti helyzet egyik oka az, hogy a magyar történettudományban „igazságharcok” folynak: „nálunk még mindig a pozitivista felfogás érvényesül, miszerint a történész az adott korról, témáról összegyűjti a fellelhető forrásokat, információkat, majd megállapítja belőlük az igazságot”, miközben a történettudományban csak a megtörtént dolgok tekinthetők ténynek, következtetéseket eltérő módon lehet levonni belőlük; létezhetnek alternatív narratívák is egymás mellett legitim módon.

A probléma egyik gyökere persze a forráshiány: pénzből a 2000-es évek eleje óta egyre kevesebb van a történettudományban is. „A fiatal történészek helyzete azért is egyre nehezebb, mert a hazai intézményrendszer egyre kevésbé tudja felszívni az egyetemről kikerülőket, így sokan, bár történelemmel szeretnének foglalkozni, kénytelenek teljesen más utat választani” – ecseteli a helyzetet Illik Péter.

Ugyanakkor szerinte az is „céhes” működést jelez, hogy a körön belül lévők gyakran egy egyetemi katedra mellett még egyszerre birtokosai ösztöndíjaknak, szerkesztőségi tagok szaklapnál és kuratóriumi tagok különböző bizottságokban. „Ez így már olyan, mintha több főállásuk lenne egyszerre, miközben ezzel is egzisztenciális lehetőségtől fosztanak meg másokat” – hívja fel a problémára figyelmet. Úgy véli, a szakmán belül látszik, ha egy ösztöndíjat célzottan írnak ki valakire.