„Ma erős a gazdaság, stabil és nagy a jólét” – mondta az egyszeri magyar miniszterelnök. Hogy pontosan melyik mondta, nem érdekes, mert a magyar miniszterelnökök ilyen szövegeket szoktak parasztvakításra használni. Szóval pörög a gazdaság, mint rulettgolyó az adókímélő kaszinóasztalon. Jók a makrószámok – mondják a közgazdászok. Az infláció alacsony, olcsón adják a hitelt, van munkahely is az állást keresőknek, egyre több. Az unió is önti a pénzt a felzárkóztatásunkra.
A holdudvar ennek köszönhetően már stabilan felzárkózott az uniós elithez, a pitvarban is egyre nagyobb a jólét, a hátsó udvarban is igyekeznének, de ott még nem nagyon osztottak nyerő lapokat De azt már kezdik megérteni a hátsó udvarban is, hogy „mindenki annyit ér, amennyije van”.
Dolgozhatnak már a lepattant térségekben még a képzettség nélküli szegények is az állam által szervezett közmunkaprogramban. Sőt, a tanult, diplomás munkanélkülieknek jut ásó, kapa, gereblye. De „kuncog a krajcár”, fizetség gyanánt nem jár nekik még a minimálbér sem, a közmunkások gyakorlatilag éhbérért húzhatják az igát. De amíg az árok partján gereblyéznek, „addig se lopnak” – sértette őket vérig a kancellária minisztere, Lázár János.
„Senkit se hagyunk az út szélén” – ígérte Orbán Viktor miniszterelnök még 2010 táján, aztán mintha mégis
A szegénység mint társadalmi jelenség mindig is létezett. Meséink zömének hőse is a szegény ember vagy a szegény ember legkisebb gyereke.
„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. Azoknak annyi gyermekük volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Csak egy bajuk volt. Nem volt kút az udvarukon. Örökké a szomszédból hordták a vizet. Immár megsokallották, s eltiltották onnan. Megkeseredett a szegény ember, s felsóhajtott: – Na, édes feleségem, eddig volt, ahogy volt, de én most nekiállok, s ások egy kutat. Kiválasztott az udvaron egy helyet, vette az ásót, s elkezdett ásni ” Lám, nagy a mesemondónk, Benedek Elek is megmondta, a sokgyerekes szegény ember egyet tehet a boldogulása érdekében: veszi az ásót és mélyre ás. Hátha
Ássunk hát mi is mélyebbre a szegénység okát kutatva.
Amióta a világ világ, mindig voltak szegény emberek. Vannak a társadalomból kirekesztett beteg, nyomorult leprások, munkanélküliek, nyomornegyedekben, faluszéli telepeken vegetálók, hajléktalanok, köztük alkoholista, drogos, lepusztult emberek, akik nagy részéről már le is mondott társadalom, vannak ingyenkonyhán élők, a Blahán egy tál ételért sorban állók, a téli hidegben az utcán megfagyók vagy otthonukban végzetesen kihűlők, vannak banktrükkös adósság miatt kilakoltatottak, köztük gyermekes családok, amelyek nagy nehézséggel próbálják túlélni a XXI. század második évtizedét, miközben talán az évszázad Petőfijét, Szentgyörgyijét, Mindszentijét, Neumannját nevelik albérletről albérletre járva, vagy meghúzódva szülői ház hátsó szobájában.
Mert „kunyhóból jő mind, aki a Világnak szenteli magát, S a nép mégis mindenfelől csak Megvetést és inséget lát” – írta a költő.
Huszonhét évvel a rendszerváltoztatás után joggal lenne elvárható, hogy a piacgazdaságban az emberek jobban éljenek, mint a pártállami időkben, de legalábbis kevesebben éljenek szegénységben. Bármilyen hihetetlen is, a 80-as évek közepén, a létező szocializmus idején, amikor elvben mindenkinek volt munkája, a korabeli szociológusok másfél millióra becsülték a szegények számát, és ezek nagy része akkor is cigánytelepeken élt.
De ki számít szegénynek? Vajon miféle ismérvek döntik el, hogy ki tekinthető nélkülözés miatt hátrányos helyzetűnek? Hány rétege van a szegények társadalmi csoportjának? Az erdőlakó, lebetegedett hajléktalantól az albérletben tengődő gyermekét egyedül nevelő közmunkáson, a cigánytelepen nyomorgó cigány dinasztiákon át a minimálbérből tengődő sokgyerekes családokig írható le, mennyire rétegzett az a csoport, amit a köznyelv, sőt a szakirodalom is sommásan a szegény fogalommal ír le.
Másként mérik a szegénységet például az unióban, ahova mi tartozunk, és másképpen méri itthon a Központi Statisztikai Hivatal.
Az Eurostat felmérése alapján például 2016-ban a magyarok 32 százaléka élt súlyos anyagi nélkülözésben, miközben az uniós átlag ugyanebben az időszakban 16 százalék volt. A magyarországi nélkülözők 32 százalékos arányánál csak Romániában, Bulgáriában és az államcsőddel sújtott Görögországban mértek rosszabb értéket.
Az Eurostat felmérése kimutatta, hogy az iskolázatlanok az átlagnál nagyobb arányban élnek súlyos nélkülözésben. Az alapfokú végzettségűek, illetve azok közül, akik az alapképzést sem fejezték be, minden negyedik ember súlyosan deprivált, a középfokú végzettségűek között 14, míg diplomásoknál csupán 5 százalék a nélkülözők aránya. Vagyis ez is azt a véleményt támasztja alá, hogy a szegénység elleni küzdelem az egyik leghatékonyabb módja az oktatás. A szegénységben élő családok gyermekei számára a legjobb oktatást kellene biztosítani, a lehető legmagasabb (érettségi, főiskolai, egyetemi diploma) végzettséget lehetővé tevő tanuláshoz kellene segítséget adni, hogy azután a tudása révén jó munkához, jó jövedelemhez jutó gyerek segíteni tudja a családját. Az Orbán-kormány nem így gondolja, különben nem szállította volna le a korábbi 18-ról 16 éves korra a tankötelezettséget.
Elég érdekes, hogy az Eurostat felmérésekor miféle ismérvek számítottak súlyos anyagi nélkülözésnek. Váratlan kiadások fedezése; évi egy hét nyaralás; elmaradás a törlesztésekkel vagy a rezsiszámlákkal; minden második nap hús, csirke, hal vagy ezekkel egyenértékű vegetáriánus étel fogyasztása; fűtött lakás; személyes használatú autó; az elhasználódott bútorok cseréje; elhordott ruhák pótlása; két pár megfelelő cipő; heti zsebpénz a nem létfontosságú kiadásokra; rendszeres hobbi, kikapcsolódás; barátokkal, családdal; legalább havi egy étterem-látogatás; internetelérhetőség. Ha valakinek ezek közül legalább öt nincs meg, akkor szegénynek számít, legalábbis az Eurostat vizsgálati módszere szerint.
A 2016-ban közzétett felmérésből az derül ki, a szegénység kockázatával és a társadalmi kirekesztődés veszélyével érintett emberek száma 2,54 millió volt hazánkban, a társadalom 26,3 százaléka.
Ez a szám bár nagyon magas, alacsonyabb a 2008-as válság évi 2,79 milliónál. Sőt, a csúcsnak számító 2013-as 3,4 millióhoz képest több mint 857 ezres a csökkenés (ezt a népességfogyás is „segítette” kismértékben). 2014-ben 3,1 millió ember, tavalyelőtt pedig 2,7 millió volt szegény hazánkban az Eurostat szerint. A 2015-ös adatok alapján – amelyeket az összes uniós országra nézve közzétettek – Magyarország nem is áll nagyon rosszul ebben a tekintetben, hiszen az EU-ban az emberek 23,7 százaléka számított szegénynek, de például Olaszországban 28,7 százalék volt ez az arány.
Az Eurostat jelentésével szemben tavaly december közepén a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) felmérésére hivatkozva Lakner Zoltán Lehel szociológus, a Szociálpolitikai Szemle főszerkesztője arról beszélt egy tévéműsorban, hogy Magyarországon negyedik éve „folyamatosan minden dimenzióban” csökken a szegénység mértéke, mélysége, kiterjedése.
A KSH-nak a háztartások életszínvonalára vonatkozó adatait bemutatva közölte, a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázata 2016-ban 2,5 millió embert, a lakosság 25,6 százalékát érintette, 76 ezerrel kevesebbet, mint egy évvel korábban.
A szociológus hangsúlyozta, hogy néhány évvel ezelőtt még alig hittek abban, hogy csökkenthető annak a mintegy 900 ezer embernek a száma, aki olyan háztartásban élt, ahol senki sem dolgozik, nincs rendszeres munkája. Az utóbbi öt évben azonban ez a szám mégis megfeleződött, a KSH adatai szerint 2,5 millió embert érint a szegénység kockázata, ez 6-8 évvel ezelőtt a lakosság több mint harmadát érintette. A pénzbeli segélyek nélkül a 13,4 százalékos jövedelmi szegénységi arány 25 százalék fölött lenne Magyarországon.
A KSH 2014-ben megszüntette a létminimum számítását, amely korábban hasznos mutatószám volt a szegénység kutatásban. Ehelyett például a jövedelmiszegénység-arányt határozzák meg, amely a szegénységet a többi ember jövedelméhez képest mutatja meg. Ez egyfajta viszonyt jelez az alsó és a felsőbb rétegek között. Ezen adatok alapján Magyarországon elfogadhatónak mondható a szegénység aránya, mivel alacsonyabb, mint Németországban. Ez azért lehetséges, mert Németországban jóval nagyobb a jövedelmi eltérés az egyes rétegek között. Az Eurostat 2015-ös adatai alapján Magyarországon 14,9, Németországban pedig 16,7 százalék volt a szegénységi arány.
A másik módszer a szegénységi és kirekesztettségi arány. Ez egy komplex mutatószám, kilenc elemből álló listát vizsgál, amely az alapvető szükségleteket tartalmazza. Azok a személyek és családok, akik ebből a kilences listából hármat nem tudnak kielégíteni, szegénynek számítanak. Akiknek négy tényező gondot okoz, súlyosan depriváltnak számítanak. E mutatószám az elmúlt években folyamatosan csökken, ami azt jelzi, hogy működik a szegények megsegítése és a szegénységből való kimentése.
A KSH adatai alapján 2013-ban a „szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya” 31,8 százalék volt, 2016-ra ez a szám 25,6 százalékra csökkent. Ez jelentős javulást jelent, azonban még így is társadalmunk egynegyedét érinti a probléma, és sokan közülük semmilyen reményt nem látnak a felemelkedésre.
Összességében elmondható, hogy tíz évvel ezelőtt a magyarok 37 százaléka számított nélkülözőnek, majd ez tovább romlott, 2012-ben érte el a mélypontot, azóta viszont folyamatosan javult a helyzet, de még így is a lakosság több mint negyedét fenyegeti a szegénység, illetve a társadalmi kirekesztettség. Ez így van akkor is, ha időközben változott a szegénységet vizsgáló módszertan, ami miatt sok súlyos nélkülöző rejtve marad a vizsgálat előtt.
A ciklikusan bekövetkező gazdasági válságokat a társadalom alsó rétegeihez tartozók szenvedik meg a legjobban, a 2008-ben kirobbant pénzügyi világválság után sem volt ez másképpen. A statisztikai adatok szerint például az elmúlt években folyamatosan nőttek a fizetések, ennek ellenére például 2016-ban a reálbérek szintje nem érte el a 2008-as szintet, 8 százalékkal maradt alatta. Ugyanakkor tény, hogy jóval többen dolgoznak, mint 2008-ban: akkor 3,8 millió embernek volt munkája, tavaly év végén 4,4 millióan dolgoztak, ez fontos eredmény még akkor is, ha a plusz 600 ezer foglalkoztatottba beleszámítják a 178 ezer közmunkást is.
A gyermekszegénységgel úgy tűnik, nem tud mit kezdeni a kormány: 2015-ben még 136 ezer gyereket regisztráltak veszélyeztetettként, ez az adat azonban Herczog Mária szerint nem tükrözi a valóságot, hiszen a 2015/2016-as tanév oktatási adatai között már 212 ezer halmozottan hátrányos gyereket tartanak nyilván. A Tárki Társadalomkutató Intézet 2016-os tanulmányából tudjuk, hogy a magyar társadalom fele vagyontalan, tehát 7 millió forintnál kisebb a vagyona (vagyis például összes vagyona egy vidéken tulajdonolt házrész).
A szomorú tény az, hogy pontosan nem lehet tudni, hány gyermek él mélyszegénységben Magyarországon; szociológusok állítják, hogy a hivatalos statisztikai adatok nem a valóságot mutatják, azoknak a sokszorosa lehet igaz.
Mindazonáltal a kormányzati szinten pontosan tudják, hogy ezen a területen nagy a baj. Egy biztos, nem az a megoldás, ha például az emberi erőforrások minisztere a Hiltonban vendégel meg negyven kiválasztott szegény gyereket, luxusebédet feltálaltatva, mint ahogy az sem megoldás, ha egy lejárt szavatosságú szociológus visz és ad át nekik – kamerák kereszttüzében – élelmiszercsomagokat, személyiségi jogaik sárba tiprásáért cserébe.
