Recsk: Az elfelejtett vasutasok

A többiektől teljesen elkülönítve raboskodtak, és kényszermunkára ugyan nem fogták őket, de sanyargatásuk és megalázásuk éppen olyan intenzitással folyt, mint a többi rabé.

A recski kényszermunkatábor szögesdrót kerítése Forrás: MTI

Ugyanakkor a szabadulás után ők sem beszéltek, nem beszélhettek senkivel a történtekről. Beléjük verték, ha bárkinek, akárcsak a családtagjaiknak is elmondják, mit éltek át, bajuk esik nekik és a hozzátartozóknak is.

A fenyegetés hatott, a legtöbben a rendszerváltásig egy szót sem szóltak minderről, és jónéhányuk még 1990 után is hallgatott. Jobbnak látták, ha nem beszélnek.

Csak hat évvel a kommunizmus bukása után jelent meg az első olyan visszaemlékezés az egyik túlélőtől, Szalay Gyulától, amely kifejezetten az elhurcolt vasutasokról szólt. Azóta több kötet is napvilágot látott a témában, kálváriájukat a médiából is megismerhette a közvélemény.

Közvetlenül Sztálin halála után, 1953. március 25-én az éjszakai órákban gyűjtötték be a több mint 200 embert, és internálták őket. A zömében vezető beosztású vasutasok közül a férfiak Recskre kerültek, néhány nőt pedig Kistarcsára internáltak. Sem letartóztatásukkor, sem az úton nem tudták, hová viszik őket, így elterjedt közöttük a hír, hogy a cél Szibéria.

„Reggel ébresztőnél tudtam meg, hogy mégsem szovjet területen vagyunk, és ez volt az egyetlen recski örömöm egész idő alatt” – írta két évvel a halála előtt közreadott visszaemlékezésében dr. Szalay Gyula.

A többi rabtól is elkülönítették őket, végig egy a táboron belül is szögesdróttal védett, kilátás nélküli barakkban kellett lenniük egész nap. Őreik napi szinten kegyetlenkedtek velük szóban és tettben, erőszakban és gúnyban tobzódva. Állandó éheztetés, verés, vallatás. Így teltek a napok, a hónapok.

Családjaik semmit sem tudhattak hollétükről, akik kérdezősködtek, azoknak tudtukra adták, jobb, ha nem teszik többet. Előfordult olyan eset, hogy egy hozzátartozó bement az Andrássy út 60-ba, hogy tudakozódjon elhurcolt családtagja után, de azzal fenyegették meg, hogy legközelebb már nem engedik haza, ha újra kérdezni merészel.

Rekonstruált barakk a Recski Nemzeti Emlékparkban, Recsk közelében Fotó: MTI

A legtöbbjüket fél év után, szeptemberben engedték ki, de egyesek csak novemberben térhettek haza. Néhányukat pedig még évekre börtönbe vetették.

A családos férfiak nem tudhatták, hogyan vészelik át ezt az időt az otthon maradottak, magára kellett hagyniuk feleségüket, kisgyermeküket. Hazatérve az ÁVH utasítását megtartották, nem mertek beszélni az őket ért borzalmakról.

A visszatért rabok hányattatása a szabadulás után sem múlt el, megbélyegzett, kitaszított emberek lettek, legtöbbjüket továbbra is megfigyelte a kommunista hatalom.

Korábbi állását lényegében senki sem kaphatta vissza. Volt, akinek évekkel később sikerült újra vezető pozícióba kerülnie, de sokakat teljesen ellehetetlenített a diktatúra.

A rendszerváltást többen már nem élhették meg közülük. Bár a vasutasok szenvedése ma sem közismert Recsk esetében, az áldozatok és a hozzátartozóik sem felejtettek, végül lassan az ő sorsuk is beépül a köztudatba.

A hivatalos történetírás már ismeri a kálváriájukat. 2018 novemberében a Keleti pályaudvaron emléktáblát avathattak, melyet a MÁV emelt az elhurcoltak tiszteletére.

A 2018 novemberében állított emléktábla a Keleti pályaudvaron
Fotó: MÁV Zrt., Fülöp Ildikó

A múlt év legvégén egy új kötet jelent meg a témában. Réthy Endréné Elvitt Gyermekkorok című könyve a családtagok, különösképp az otthon maradt gyermekek szemszögéből igyekszik bemutatni az ártatlanul szenvedők szomorú sorsát.

Recsk mára szimbólum, az egykori szörnyűségek mementójaként immár csak emlékpark terül el ott, ahol a borzalom valamikor valóságnak számított.

Többször is megjelent már a sajtóban, hogy „meghalt az utolsó recski fogoly”, az mindenesetre biztos, hogy nem sokan lehetnek már életben közülük. A családtagok, az utódok viszont soha nem felejtik el az ártatlanokkal történteket, így a vasutas-kontingens szenvedései sem merülhetnek feledésbe.