Árulókból hősök

Miután az Európai Bizottság elnökének megválasztott Ursula von der Leyen lemondott a német honvédelmi tárca vezetéséről, Angela Merkel kancellár Annegret Kramp-Karrenbauert, a CDU elnökét juttatta a miniszteri bársonyszékhez. A miniszterváltás és az ezt övező kommentárok különleges megvilágításba kerülnek azáltal, hogy az új miniszter asszony első hangsúlyos politikai megszólalása ma, az 1944. jú­lius 20-án Hitler ellen elkövetett bombamerénylet 75. évfordulóján lesz.

Stauffenberg (balra, egyenruhában) és Hitler találkozója egy héttel a 75 éve meghiúsult gyilkossági kísérlet előtt. A kép jobb oldalán Keitel Forrás: Wikipédia

Mint írják, „A még csütörtökön délben kivégzett 37 éves gróf Claus von Stauffenberg, aki a merényletet a Führer közvetlen közelében elhelyezett időzített robbanóbombával egyedül végrehajtotta, egy kis nagyravágyó klikk akaratának végrehajtója volt […], ami szoros összeköttetésben állt az egyik ellenséges hatalommal. […] Az összeesküvők csoportja néhány szolgálaton kívül helyezett tábornokból állott, […] akik semmiféle állást nem töltöttek be már és több évvel a háború kitörése előtt már a legkisebb szerepet sem játszották a német véderőben.” A lap idézi Horthy kormányzó és Sztójay miniszterelnök, valamint XII. Pius pápa üdvözlő táviratát a Führerhez.

A merénylet németországi társadalmi visszhangját jól jelzi egy 1951-es közvélemény-kutatás eredménye, mely szerint a megkérdezetteknek csupán egyharmada volt jó véleménnyel az összeesküvőkről. Először 1952-ben emlékeztek meg az ellenállócsoport tagjairól, kivégzésük helyszínén, a honvédelmi minisztériumnak ma is helyet adó épületben. Ugyanakkor csak Theodor Heuss államelnök 1954-es emlékezőbeszéde volt az, ami az árulás és az esküszegés helyett a zsarnokölő szándék erkölcsi, lelkiismereti összefüggéseit emelte ki. Pedig már 1946-ben megjelent a halálos ítéletet kalandosan elkerülni tudó, szintén ellenálló Fabian von Schlabrendorff Tisztek Hitler ellen című könyve, amelynek őszintesége viszont kiváló ürügyül szolgált a kommunista propagandának ahhoz, hogy az összeesküvőket voltaképp ne is tekintsék igazi antifasiszta ellenállóknak.

Az NDK emlékezetpolitikai propagandájának számos példáját lehetne idézni e hozzáállás illusztrálására, de álljon most itt inkább a Független Kisgazdapárt kommunistabarát szárnyát képviselő, 1947 őszén berni követté kinevezett Oltványi Imre írása, az általa főszerkesztett Politika című hetilap 1947. április 12-i számából. A jó németes Oltványi Schlabrendorff könyvére utalva rögtön a cikk elején „nevesíti” az ellenséget: „Bizonyos körök a könyv alapján akarták bebizonyítani, hogy a német tisztikar Hitler ádáz ellensége volt, s csak a véletlenen múlt, hogy a tisztek többször megkísérelt lázadása egy esetben sem tudott eredményt elérni.” A cikk innentől a kivégzett ellenállók emberi gyengeségeit sorolja a korrupciós ügyektől kezdve a gyávaságon és a homoszexuális vádakon át a bajtársak elárulásáig.

A Hitler-ellenes összeesküvésnek és a belső ellenállás történetének mára ­óriási szakirodalma lett, melynek része az egyes szereplők személyes élettörténete is. Ezek közül kettőt emelek ki, nem csupán történelmi jelentőségük, hanem a magyar vonatkozások, áthallások miatt is. Az 1907-ben született Claus Schenk Graf von Stauffenberg Németország egyik legelőkelőbb katolikus nemesi családjának sarja, olyan nevelést kapott, ami Németország felemelkedését – nemcsak katonai és gazdasági, hanem szellemi vezető szerepét is – a legfőbb követendő célként jelölte meg. Huszonévesen csatlakozott Stefan ­George költő köréhez. George halálakor, 1933 decemberében így ír a Nyugat hasábjain Szabó Lőrinc, aki Stauffenberghez hasonlóan került a költő bűvkörébe:

„Egy nagy katona, egy nagy pap, egy germán diktátor, Apollo és Baldur fia halt meg. […] George a politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép; de népet nem látott a porondon, csak tömeget, s olyan urakat és vezetőket, akiket még a tömegnél is jobban megvetett.” Stauffenberg minden cselekedetét egy-egy George-idézet jegyében vitte véghez, s ez a küldetéses jellem egészült ki a katonai fegyelem tudatosságával, ami egészen 1942-ig töretlenül hatott is. A történészek között vita van arról, hogy a merénylet elkövetését a hitleri hatalomgyakorlás általános erkölcsi kritikája vagy a német katonai helyzet és az ország békekötési alkuképessége miatti aggodalom motiválta-e.

A Stefan George „jegyében” Hitlert likvidálni akaró Stauffenberg példájával szemben a Szabó Lőrincet a háború után ért vádak éppen a Stefan Georgéhez fűződő kapcsolatra hivatkozva igyekezték a költőt diszkreditálni. A náciszimpatizáns vádaskodások Szabó Lőrinc ellen később elhaltak, ellentétben Dohnányi Ernő esetével. Neki az amerikai emigrációt kellett választania, miközben fia, az 1902-ben született Hans von Dohnanyi az Igazságügyi Miniszté­rium, majd a kémelhárítás magas rangú tisztviselőjeként szintén az összeesküvés része volt, s bár 1943-tól börtönben ült, a merénylet kudarcát követően őt is kivégezték.

Hans von Dohnanyi egyébként a szintén mártíromságra jutott Diet­rich Bonhoeffer német evangélikus teológus húgát vette feleségül, akitől három gyermeke született. Egyikük Klaus von Dohnanyi, Hamburg egykori szociáldemokrata polgármestere, aki néhány évvel ezelőtt egy hosszabb tanulmányt szentelt annak, hogy miért túlzók a német sajtó vádjai hazánkról.

Ezzel a számos kultúrtörténeti összefüggésen, szövevényes kapcsolati hálón túl vissza is jutottunk a politikai aktualitáshoz, ami az idei, kerek évforduló esetében is jó eséllyel azt fogja bizonyítani, hogy a történelmi események politikai interpretációja a beszélő szándékai szerint mindig leegyszerűsítő. Ez azonban korántsem csökkenti a kegyeleti megemlékezés fontosságát.

A szerző a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója