Hajni átnézi a menükártyákat, majd gyorsan körbegurul járgányával az asztalok között, hogy ellenőrizze, mindenhova jutott-e frissítő, szalvéta és étlap. Még félóra az étterem nyitásáig. A kerekesszékes nő Agárdon egy rehabilitációs központban él, onnan jár be dolgozni. Reggel 7-kor kel, hogy a 9 órakor induló vonatot elérje, a Déli pályaudvarról pedig busszal jön az étteremig.
– Nem szeretek az utolsó pillanatban betoppanni, mert segítség kell gyakorlatilag mindenhez, így az átöltözéshez is – mondja Hajni, amikor visszatér a vendégtérből. Míg beszélgetünk, nem állhat meg a munka, szépen formált betűkkel írja rá a menükártyák egy részére: „Elviteles”.
A Hegyvidéki Ízlelő egy hónappal ezelőtt nyitott Budapesten a XII. kerületi polgármesteri hivatal épületében, a Szekszárdon több mint tíz éve sikeres működő Ízlelő étterem mintájára. A Kék Madár Alapítvány által üzemeltetett éttermek – a vezetőségen kívül – kizárólag megváltozott munkaképességű és fogyatékos embereket foglalkoztatnak.
Fotó: Teknős Miklós
Sokan féltettek minket az első étterem nyitásakor a vidéki helyszín és a helyiek szimpátiáját illetően, de én már akkor is tudtam, hogy nincs mitől tartanunk, hiszen nem vagyunk genetikailag elutasítóbbak, csak egyszerűen nem volt rá lehetőségünk, hogy a fogyatékos embereket megszokjuk a mindennapok forgatagában is. A szekszárdi étterem már a tizedik hónap után nyereséges lett, ami pozitív visszaigazolás volt arról, amiben hittem: a magyar emberek igenis nyitottak
– véli Mészáros Andrea, az étterem vezetője, majd nevetve hozzáteszi:
Amikor belevágtunk, két dologhoz nem értettünk: a vállalkozáshoz és a gasztronómiához, azt viszont nagyon tudtuk, hogyan kell bonyolult munkafolyamatokat felbontani, leegyszerűsíteni, hogy azokat el tudják látni akadályozott fogyatékosok is.
Nincs ez másképp Budapesten sem, ahol a nyitás óta naponta több száz ételt szervíroznak.
– Az itt ebédelők fele hazaviszi a finomságokat, sokan pedig előre befizetnek a heti menüre, és bérletet váltanak – újságolja büszkén a 31 éves kerekesszékes nő, akitől megtudom, hogy nem foglalkozik a mindennapos fájdalommal, ilyenkor arra gondol, hogy a kollégái és a vendégek is számítanak rá, és nélküle felborulna a napi kiszolgálás menete. Azt mondja, az az érzés, hogy nem őt szolgálják ki, hanem ő szolgálja ki az „ép” embereket, mindennél többet ér.
Amíg egy átlagos vendéglátóhelyen minden a vendégért van, az itteni cél az, hogy az itt dolgozóknak teljes életet biztosítsanak, és – életükben talán először – hasznosnak érezzék magukat. A családbarát étteremben összesen tizenöt megváltozott munkaképességű kolléga dolgozik. Néhányuk dolgozott már a vendéglátásban, és van, aki korábban szállodai recepciósként próbált boldogulni. Az előző munkahelyeken azonban sok sérülést szereztek, így a féléves vendéglátósképzés mellett a lelki sebeket is orvosolni kellett, mielőtt munkába álltak volna.
A konyhába csak hajhálóval a fejemen és köpenyben mehetek be. Amíg öltözködöm, Hajni többször is elneveti magát. – A szabály az szabály – ismételgeti, majd kacagva sarkon fordul, és az egyre sokasodó vendégek felé veszi az irányt.
Az úgynevezett fehérmosogatóban Klári vezet körbe, aki gyorsan meg is tanít arra, hogyan kell húszszázalékos oldatot készíteni a tökéletes mosogatáshoz. Amíg az arányokat mutatja, kiderül, néhány év múlva már ő is konyhai kisegítőként szeretne majd dolgozni. Hosszú távú terveinek bemutatását a vendégtérből érkező mosatlan tányérok szakítják félbe:
– Első a munka – mentegetőzik, és magamra hagy. Közben megállás nélkül érkeznek a rendelések, a konyhafőnök egyik kezével tálal, a másikkal a krumplipürét tökéletesíti, miközben a kollégáit irányítja.
Reggel hatkor kezdődik a munka, de valójában már előző nap délután nekifognak az előkészületekhez. A zöldségeket például meghámozva, vákuumozva tároljuk, hogy mindig legyen tartalékunk
– magyarázza György, aki nem először dolgozik fogyatékos emberekkel. A séf korábban a Semmelweis Egyetem konyháját igazgatta, ahol a kollégák húsz százaléka volt megváltozott munkaképességű, és naponta háromezer adag ételt készítettek.
Ott tanultam meg, hogyan lehet velük csapatként dolgozni és mindenkinek megtalálni azt a feladatot, amelyikben ügyes tud lenni. Ugyanakkor mellettük tanultam meg értékelni az életet is. Látni, hogy minden nap meg kell küzdeniük azért, hogy bejárhassanak, hogy dolgozhassanak, vagy egyáltalán elfogadják őket, tiszteletre méltó
– sorolja, miközben tekintete végigfut a segítőin.
Amíg a vendégek jóízűen ebédelnek és a kollégák lázasan dolgoznak, Mészáros Andrea a kezdetekről mesél, vagyis arról, hogy a vendéglátóhely nyitásának gondolata még az egyetemi évek alatt fogalmazódott meg benne, amikor Hollandiában tanult egy szemesztert.
Ez a kilencvenes évek közepén történt, akkoriban a gyermekbántalmazással foglalkoztam. Egyszer azonban a tanárom meghívott egy étterembe, ahol csak fogyatékosok dolgoztak. Megdöbbentem, mert az egész olyan természetes volt, s ámulva figyeltem, mennyire ötletes dolgokkal hidalták át a képességek és szükségletek közötti hiányokat.
A külföldi élményeket végül néhány évre a fiókjába süllyesztette, de a fogyatékos emberek támogatása már a pályája elején irányadó lett. Eleinte ugyanis a Kék Madár Alapítvány által próbált segíteni az elhelyezkedésben a fogyatékos embereknek, de folyamatosan falakba ütközött.
– Sokszor megkaptam a cégektől, hogy bár nagyon szép és jó, amit mondunk, de a nyereségesség miatt nem tudnak fogyatékos embert alkalmazni – fogalmaz Mészáros Andrea.
A hazai kudarcok és a Hollandiában tapasztaltak aztán egyre inkább megerősítették abban: az alapítvány készen áll arra, hogy létrehozzanak egy társadalmi vállalkozást és tartós munkát biztosítsanak azoknak, akik nem tudnak integráltan állást találni a nyílt piacon.
– Több cégvezető kategorikusan elutasító volt a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásával kapcsolatban. Be akartam bizonyítani, hogy egy vállalat akkor is lehet sikeres, ha minden munkatárs értelmi fogyatékos. Egyiküket például elhívtuk ebédelni a szekszárdi étterembe, hogy ő maga adhasson választ arra a kérdésre: lehet-e egy kerekesszékes felszolgáló? Mire jóllakott, a válasza is egyértelmű igen volt. Ezzel együtt olyan vezetővel is tárgyaltunk, aki úgy fogalmazott, nem szívesen megy olyan helyre, ahol a fogyatékos nyála belecsorog az ételbe – nyilván ez nem történik meg egyik vendéglőnkben sem –, majd egy bank VIP-rendezvényén, ahol mi szolgáltattuk a cateringet, a szóban forgó illető láthatta, hogyan dolgozik a csapatunk.
Másnap felhívott, hogy szeretne elnézést kérni, mert lenyűgöztük, és nem is gondolta, hogy fogyatékos emberekkel ilyen színvonalon működhet a vendéglátás. Ő azóta a törzsvendégünk lett
– idézte fel Mészáros Andrea.
