Pesten is teremnek még őstermelők

Nehéz elképzelni, hogy a fővárosban laknak még olyanok, akiknek a földtől függ a megélhetésük, akik együtt kelnek és fekszenek a nappal, ráadásul fiatalok. Pedig vannak ilyenek. Schvayer Andrásra és Schvayer Nándorra például illik a leírás. Velük beszélgettünk a földről, munkáról, elhivatottságról és a klímaváltozásról.

Nándi a fóliasátorban a virágokkal: margarétát, kardvirágot, bazsarózsát és angol muskátlit is termesztenek Fotó: Bach Máté

– Pont most takarítottuk be a babot – vezet be minket Nándi az egyik fóliasátorba, ahol a földön egyenesen futnak a zöld ágyások, fent pedig erre merőlegesen vannak kifeszítve a sátor fehér tartórúdjai és ezekre rögzítve a zöld „fólia”, egy apró lyukú háló.

A zöldségek másik része a szabad ég alatt növekszik: kelkáposzta-, lilakáposzta- és salátafejek sorakoznak szimmetrikus egymásutánban, megnyugtató látványt nyújtva a szemnek. A kert központi részén áll az üvegház: a fehérre festett fémszerkezeten négyzetméteres kirakatüvegek sorakoznak.

Látszik, hogy régi építmény, de jó állapotban van. Az üvegház egyik részében virágpalánták vannak sorba rakva, de azon kívül is vannak virágok: embermagasságú margaréta, kardvirág, bazsarózsa és angol muskátli. – A zöldségek mellett ezeket is áruljuk, főként édesanyám szíve csücske a vágott virág – mondja Nándi. Egy titkot is elárul: sokan gyökereztetőhormont használnak a szaporításhoz, ám az is elég, ha a földbe kerül egy kis nyers Aloe Vera – mutat a helyiség hátuljába, ahol a növények sorakoznak.

Az ilyen és ehhez hasonló praktikákra évről évre egyre nagyobb szükségük van azoknak, akik a földből akarnak megélni, mivel a klímaváltozást testközelből tapasztalják meg, akárcsak a Schvayer testvérek.

– Nem tudom, hogy meddig lehet ezt csinálni, egyre kiszámíthatatlanabb lesz az időjárás. Kaptam valakitől egy kertészeti lexikont, benne minden tudnivalóval, hogy mit mikor kell elvetni és mikor kell betakarítani. Ezt a könyvet dobhatom is a kukába – mérgelődik Nándi, aki azt mondja, tapasztalatai szerint most már minden évben alaposan át kell gondolni a vetés és az aratás időpontját.

A jelenlegi magas áraknak is ez az oka: öntözés nélkül már nem lehet termeszteni, a hirtelen leeső sok csapadék és a nagy meleg pedig nagyon kedvez a gombáknak, így a betegségek is gyakoribbak. – Pár évtizede az öregek itt még úgy vetettek céklát, hagymát, snidlinget, hogy nem kellett öntözni. Hét éve viszont semmi nem marad meg öntözés nélkül – sorolja a problémákat a házigazda.

Vonattal Bécsbe, reggelizni

Beszélgetés közben megérkezik Schvayer Ferenc, Nándi édesapjának testvére, akivel a család múltjáról beszélgetünk. Nándiék már a harmadik olyan generáció a Schvayer családban, amelyik a földből él. Korábban Zuglóban gazdálkodtak az ősök, a jelenlegi Postás-pályán, amelyet a Róna utca és az Egressy út határol.

A kommunisták kitelepítették az egész családot, akkor vették olcsón a Dorogi utcai telkeket. A zuglói aranyévekben, még a század elején a család olyan jól élt, hogy vonattal Bécsbe jártak „früstökölni”, néha akár hetente is.

Bandi és Nándi gyerekkoruktól kezdve besegítettek a családi gazdálkodásba, ám a szülők nem kényszerítették őket, hogy továbbvigyék az üzletet. Ez egy családi tragédia hatására alakult így.

A testvérek évekkel ezelőtt elveszítették édesapjukat, aki egy balesetben súlyos sérüléseket szenvedett, később ezek szövődményeibe halt bele. Ekkor a testvérek döntési helyzetbe kerültek: vagy a vállukra veszik a családi vállalkozást, vagy alkalmazottként boldogulnak. Nándi kertésznek, Bandi pedig vendéglátósnak tanult. – Olyan rég volt, hogy ma már egy sült krumplit sem tud megcsinálni – viccelődött Nándi a testvére tanulmányai kapcsán. Végül az édesapjuktól tanultakat alkalmazva, kőkemény munkával továbbvitték a családi örökséget.

Amikor arról kérdezem Nándit, hogy mi az, ami sikerélményt, inspirációt nyújt neki, válaszként bekísér minket az egyik sátorba, ahol paradicsomtövek sorakoztak, rajtuk a még éretlen, de pompás illatú terméssel.

– Nagyon sok vele a meló, szenvedős, de olyan sztorikat hallok vissza, amelyektől könnybe lábad a szemem – mutat körbe Nándi. – Az egyik vásárló azzal jött vissza, hogy olyan, mint amilyet a nagymamája kertjében evett gyerekkorában. Ezért érdemes csinálni – hangsúlyozza a férfi.

A házuktól tíz percre van kocsival a „határ”, egy erdős, bokros, mezős terület a Rákos-patak és a Pesti határút között, ott van a másfél hektáros, azaz 15 ezer négyzetméteres területük. Schvayerék földjét itt is könnyű megismerni: a káposzták katonás sorokban várják, hogy leszedjék őket. A locsolás itt is el elengedhetetlen, amit fúrt kutakból oldanak meg.

Egy kivételes lehetőség

A földek után a piacra vezet az utunk. A Bosnyák téri vásárhely – különösen a hátsó része, ahol az őstermelők árulják portékáikat – még a régi piacokra emlékeztet. Hétköznap kora délután is kavalkád és zsibongás fogadja a látogatót.

A levegőben szálló illatok egymást váltják: kávé, lángos, kolbász, hagyma, paradicsom. A pultokon színek és formák rendezett összevisszasága: karalábék, répák, petrezselyemzöldek. Anci néni mosolyogva fogad minket. Bandival sajnos itt sem futunk össze, mert a piac kifőzdéjében vett ebédet vitte haza Nándinak. Vagy így oldják meg az ebédet, vagy Anci néni főz, vagy pedig pizzát rendelnek egy közeli pizzériából. A pizzanap – ahogyan ők hívják – csütörtökönként van, és immáron húszéves hagyomány.

A Schvayer testvérek édesanyja, Anci néni a Bosnyák téri piacon

Anci néni pultján egymás mellett sorakozik a burgonya, a répa, a hagyma és szinte minden, ami éppen megterem. A pult túloldalán vágott virágok illatoznak. Egy vevő elégedetten távozik, kérdésünkre azt válaszolja, hogy azért szeret itt vásárolni, mert mindig szép az áru és kedves az eladó. Leginkább krumpli és hagyma van a szatyorban. – Paprikás krumpli lesz belőle hétvégén – mondja el a hölgy.

Anci néni szerint nehéz kenyér az övék, de csinálják, amíg tudják. A férje révén csöppent bele a piacozásba, s mint mondta, őt is a visszajáró és elégedett vevők inspirálják arra, hogy folytassa a családi vállalkozást. Az, hogy mennyi vevő van, függ az áraktól és az áru minőségétől. A legtöbben tesznek néhány kört, addigra megnézik és megjegyzik, hogy mi, hol, mennyibe kerül, és ez alapján döntenek.

A piacon Nándi szavai jutnak az eszembe: az embereknek legalább egy héten egyszer el kellene menniük egy ilyen helyre, mert manapság nagyon ritka az, hogy a vásárló találkozhat azzal, aki elő is állította a portékát. Ez egy kivételes lehetőség.