A vívóterem, amelyért vívni kell

A kinti forróság után szinte borzongok az öreg belvárosi lépcsőház hűvösébe lépve. Templomba, múzeumba érkezvén érez hasonlót az ember. Végül is, ha úgy vesszük, oda igyekszem én is — a magyar vívósport egyik templomába, múzeumába. Itt, a Semmelweis utcai bérház első emeletén, az OSC vívótermében lesz most dolgom.

A veteránok tusakodása mellett gyerekek is megismerkednek a sportág fortélyaival Fotó: Kurucz Árpád

A borzongás az ódon terembe lépve sem múlik, ellenkezőleg. Ifjú éveim számolatlan délutánját, estéjét töltöttem ebben a visszhangos, pengecsattogástól zajos csatatérben. Erős kapocs az ilyesmi.

Keserves az írás apropója. Magyarország legrégibb vívóterme 1930 óta szolgálja a sportágat, a sportolókat, ám jó néhány éve már a puszta megmaradásáért kénytelen küzdeni. Számokkal nem fogok untatni, sokmilliós bérleti tartozás halmozódott fel az orvosegyetemi klub számláján, így aztán a tulajdonos belvárosi önkormányzat már régóta be akarja zárni a termet. A sokadik halasztást éli át a közösség, megy az állandó fejtörés, mit lehetne tenni, kihez kellene segítségért folyamodni. Ígéretek, remények persze mindig vannak, ám azokkal nem lehet messzire menni. Elvileg sok helyről jöhetne támogatás a túléléshez – de a gyakorlatban nem jön. Jönnek viszont a havi bérleti, közüzemi és egyéb számlák, amelyeket viszont a tagdíjakból képtelenség fedezni. Vannak klubok, amelyek ingyen kapnak termet az önkormányzatuktól (némelyiket még támogatják is) – ennek a közösségnek nincs ilyen szerencséje.

A 1895-ben emelt patinás épület első szintjén valamikor a Magyar Világ Kávéház „játszószobája” volt, később az Úri Club kapott itt helyet. A vívók 1930-ban vették birtokukba. Egykor e falak közt iskoláztatott a legendás Gerentsér László mester, a párbajtőrvívás hazai meghonosítója. Versenyzői és mestertanítványai (akkor még a BEAC színeiben) 13 olimpiai és 35 világbajnoki aranyat szereztek az évtizedek során. Felsorolásuk bele sem férne ebbe az írásba. Egyikük, a tavaly elhunyt Kulcsár Győző, a Nemzet Sportolója négy olimpiai aranyérmet nyert.

A felnőttek mellett most gyerekek, veteránok, sőt kerekesszékesek is vívnak a teremben. A sláger egyértelműen a veteránvívás. Itt versenyez a világ jelenlegi legidősebb vívója, a 86 esztendős Boros Péter. Makkegészséges, mosolygós, stramm férfit képzeljünk el, az ember hetvennek sem mondaná. Kézszorítása acélos. Heti kétszer-háromszor edz, emellett fiatalokat is tanít, iskolákat ad. Azt mondja, a vívás tartja fiatalon.

Bár törvény tiltotta, ennek dacára „szabályos” párbajokat is vívtak itt a múlt század elején. Hétvégenként a hatalmas, elfüggönyözött ablakok mögött rendezték lovagias ügyeiket az önérzetükben, férfiúi mivoltukban sértve érzett urak. (Illetve a legenda szerint egy elvtárs is megfordult a teremben, mesélik, egy ízben a feldühödött Ságvári Endre csapott össze itt haragosával a páston. A csörte eredményét nem ismerjük.)

Legendák keringenek ezekről a párbajokról. Szinte kizárólag karddal vívtak a jóval kiszámíthatatlanabb tőr helyett. Anélkül, hogy deheroizálnánk ezeket a viadalokat, meg kell jegyezni, az esetek nem kis részében végül elmaradt a tervezett elégtétel. Ez hol a párbajt megelőző békítési kísérletnek volt köszönhető, hol meg annak, hogy a felek valamelyike – talán a félelmetesen csillogó szablyák láttán – az utolsó pillanatban okosabbnak látta a keresztényi megbocsátást… Sokszor viszont még akkor is levívták az asszót, ha valamelyik fél járatlan volt a kardforgatásban. Az ilyen harcos előtte pár hetes vívóleckét vett a terem valamelyik mesterétől. Számos párbajban Bay Béla, a vívóválogatott későbbi legendás szövetségi kapitánya volt a segéd.

A veteránok tusakodása mellett gyerekek is megismerkednek a sportág fortélyaival
Fotó: Kurucz Árpád

Utóbbi információt a klub házigazdájától, Pap Jenőtől kapom, aki Bay mester tanítványaként lett kétszeres párbajtőr-világbajnok – igaz, ő nem itt, hanem a szomszédos BVSC-teremben gyakorolt. Nem dicsekvésképp, de Jenővel hajdan én is többször összecsaptam a páston (nem lovagias ügyben), igaz, mérsékelt sikerrel. Meg hamburgi aranyérméről is én tudósítottam a sportlapot. Erős kapocs ez is.

Más régi cimborával is összefutok a teremben. A mindig vidám Tóbel Bandi éppen iskoláztat egy örökifjú asszonykát, az egyik pást széléről pedig az egykori tévéoperatőr, Marczali Laci (veterán Európa-bajnok) integet felém, el ne menjek, mielőtt beszélnénk. Régi csibészek. Egy másik kollégával is összetalálkozom a beöltözött vívók között, Bánhalmi Jancsi úgy hetvenöt lehet, valamikor a Népszabadságnál fotózott. Derűsen lejattolunk. Itt nincs politika…

A vívóterem patinás irodatermében nemrégiben kisebb kiállítás nyílt, zömében Németh Árpád vívómester világhírű magángyűjteményéből: képek, oklevelek, korabeli plakátok, serlegek, érmek. (A rekvizitumok megszállott gondozója, szortírozója Ferdinandy Györgyi. Amiről ő nem tud, az nincs…) Csodás, szívet-lelket melengető a múlt.

Pár éve egyszer már írtam néhány sort a terem kálváriájáról. Egyik ismerősöm utóbb megkérdezte, miért csinálok ebből az egészből olyan nagy ügyet. „Mi van, ha bezárják a termet? Na és? Máshol is lehet vívni.” Talán még a hangom is elcsuklott, mikor megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez a visszhangos, repedezett falú, öreg vívóterem nekünk valami olyasmi, mint Bokáéknak a grund.