12°C Helga 2022. október 3. 
Meglepő, de ebbe a rövid mondatba elnyomóink és utódaik, 1945-től napjainkig, három hazugságot tudtak, és tudnak belezsúfolni. Melyek azok? Április 4-én történt, felszabadulás volt és ünnep. Nézzük sorban! – írja a Magyarságkutató Intézet.
Először is, a trianoni Magyarország területén
nem április 4-én fejeződtek be a harcok.
Bár így került be a köztudatba, és a kommunista vezetés is ezt a napot tette ünneppé. 1945-ben ezen a napon egy nyúlfarknyi, mindössze két és fél soros hír jelent meg a Magyar Távirati Iroda 22 órakor kiadott, Moszkvából keltezett szovjet hadijelentései között: „A 2. és 3. ukrajnai arcvonal csapatai március 16-tól április 4-ig tartó támadásuk során teljesen megtisztították Magyarországot a német betolakodóktól.” A Szabad Népben, a Magyar Kommunista Párt Központi Lapjában másnap, az első oldal tetején „Egész Magyarország felszabadult” szalagcím utalt az eseményre. Az alatta megjelent vezércikk inkább szólt a taktikai célból elkezdett földreformról, az akkor még szemérmesen demokratizálódásnak nevezett osztályharc aktuális eseményeiről és feladatairól. Sehol semmi ünneplés, nem közöltek háttéranyagokat, elemzéseket. A következő napokban sem. Feltehetőleg azért nem, mert akkor még javában folytak a harcok az ország nyugati csücskében.
Ugyanis a különálló települések közül 1945. április 11-én Magyarbüks került utolsóként a szovjet csapatok kezére. Ezen a napon esett el Szentimre-telep és Rábafüzes-hegyközség. Másnap, 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major szovjet csapatok általi elfoglalásával értek véget Magyarország mai határain belül a harci cselekmények. Tehát a front, mint összefüggő arcvonal, és vele mindkét fél összes harcoló seregteste április 12-én hagyta el az ország területét.
Tehát, visszatérve az írásunk címét adó mondathoz, a továbbiakban bárhogy is értékeljük az eseményt, az nem április 4-én, hanem 12-én történt.
Most pedig tekintsük át röviden, mit kaptunk a szovjet csapatoktól, és nevezhető-e felszabadulásnak, ami történt? Tény, hogy országunk lakosságának egy elenyésző része, az, amelyik szabotálta honvédelmi erőfeszítéseinket, felszabadítóként várta a szovjet csapatokat, és a mai napig is így tekint rájuk. Bár nem harcoltak, mégis nyertesnek lehet tekinteni őket, hiszen ők kapták az állam és a párt, a rendőrség – későbbiekben az ÁVH –, az ügyészség és a bíróság, a sajtó vezető állásait.
Ezzel szemben, mit kapott az ország túlnyomó többsége a Vörös Hadseregtől, és a szuronyaik mögött érkező, nem sokkal később a hatalmat átvevő kommunistáktól? A szovjet katonáknak engedélyezett
szabad rablást, nemi erőszakot, Gulágra hurcolást, kényszermunkát, letartóztatást, börtönt, az ország kirablását, jóvátételi fizetés kötelezettségét, padlássöprést, a kiosztott földek erőszakos elvételét – amit ma már finoman csak téeszesítésnek neveznek –, kitelepítést, erőltetett iparosítást, családok szétverését, a vallásos emberek üldözését.
És még egy dolgot kapott az ország lakossága a Vörös Hadseregtől, amit mára már mindenki elfeledett, nemi betegséget.
A front átvonulása után mindenhol, azonnal megjelent a fertőzés. Békés vármegye – ahol először értek a szovjet csapatok a trianoni Magyarország területére – alispánja jelentette a népjóléti miniszternek, hogy a bevonuló orosz katonaság szexuális erőszakoskodása „[…] több észlelt esetben go. és lues fertőzéssel járt. A Románián átvonuló orosz hadsereg ott tömegesen fertőződhetett, s virulens bajukat hozzánk, mint határmegyébe gyakran átültették. […] Kórházi becslések szerint Gyulán 100–200 között lehet az összes polgári nemi beteg száma. […] a vármegye területén is kb. ezzel van arányban.”
Ezekből az adatokból következtetni lehet az elsődlegesen megfertőzöttek számára országos szinten is, azonban a járvány csak ezután kezdett elterjedni, amikor a lakosság egymás között, elsősorban családon belül továbbadta a betegséget. Az ellene való küzdelem elindítása több okból is nehéznek bizonyult, legfőképpen a gyógyszerhiány miatt. A németek által hátrahagyott készletek egy részét a szovjet csapatok foglalták le, a maradékot általában a helybéli lakosság hordta szét, vagy pedig üzérkedők kezébe került. Erről még a korabeli sajtó is hírt adott. „Különösen nehéz orvosság hiányában a nemi betegségek és a vérbaj elleni küzdelem. Köztudomású, hogy sok Salvarsan van illetékteleneknél spekulációs célból.”
A probléma nagyságára és komolyságára utal, hogy leküzdésének elősegítésére Molnár Erik, az Ideiglenes Nemzeti Kormány népjóléti minisztere két rendeletet is kiadott. 1945. március 20-án „a nemi betegségek elterjedésének fokozódása miatt, a betegség megelőzésének és gyógyításának előmozdítására” elrendelte a gyógyításból kimaradó betegek kényszerkezelését. Intézkedett arról, hogy a gyógyszerhiány miatt milyen más hatóanyagokat kell alkalmazni. Az orvosoknak összefoglaló jelentés készítését írta elő az 1944. október l-je és 1945. március 31-e között tudomásukra jutott fertőzésekről, név, lakcím, foglalkozás feltüntetésével, illetve arról, hogy a gyógykezelés megtörtént-e? Ezek alapján a tiszti főorvosoknak összesítő beszámolókat kellett előterjeszteni a népjóléti miniszterhez. Végül a nemi betegségeket a bejelentési kötelezettséget alá tartozó esetek közzé sorolta a rendelet. Nincs tudomásunk arról, hogy ezek az iratok, vagy a belőlük készített országos összesítések fennmaradtak-e, illetve a rendszerváltás óta feldolgozásra kerültek-e?
Az 1945. július 5-én kelt második rendeletében a miniszter módosította az előzőt, hivatkozva annak az alkalmazása során felmerült félreértésekre. Ettől kezdve már csak a gyógykezelést elhanyagoló, vagy az azt önkényesen megszakító betegek adatait kellett jelentenie az orvosoknak. A módosítás valódi okát csak sejthetjük. Azt biztosan lehet állítani, hogy nem a rendeletben hivatkozott félreértések miatt került erre sor, hiszen az első jogszabály egyértelműen fogalmazott: a nemi úton terjedő fertőzéseket átsorolta a bejelentésre kötelezett betegségek közé. Előírta, hogy minden orvos és intézmény köteles a tudomására jutó esetekről jelentést tenni. Ezenkívül még azt is meghatározta, hogy ezt melyik, egyébként rendszeresített űrlapon kell teljesíteni.
Az is nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy nem a betegek számának nagyfokú csökkenése miatt jutott eszükbe a teljes körű bejelentési kötelezettség eltörlése. Hiszen ekkorra már a korabeli sajtó is foglalkozott a lakosság nagyfokú fertőzöttségével. Sokkal inkább az lehetett a valódi ok, hogy egyszerűen nem akarták tudni a megbetegedettek valódi számát. Ugyanis a két rendelet kiadása közötti időben került bejelentésre, hogy Magyarország teljes területéről kiűzték a német megszállókat, és a fent említett április 5-i Szabad Nép vezércikk szerint „népünk Szovjetunióban és Vörös Hadseregében üdvözli a felszabadítót és megváltót”. Márpedig ennek a „megváltónak” a katonái nem erőszakolhatják meg a magyar nők százezreit, ezek a katonák nem terjeszthetnek nemi betegséget. Vagyis ilyen nincs, ezért számokat sem akar tudni erről a minisztérium.
A sajtóban el is kezdődött egy félreinformáló kampány. A szovjet katonáknak a magyar nők elleni erőszakos cselekedeteivel kapcsolatban a front mögötti újságokban egyébként sem jelenhetett meg semmi sem. Olyan szinten nem, hogy a plébániájára menekült nők védelmében a szovjet katonák lövéseitől vértanúhalált halt Apor Vilmos győri megyéspüspökről is csak annyit írtak, hogy tragikus körülmények között hunyt el.
A nemi betegségekről viszont nem lehetett tudomást nem venni, hiszen százezrek fertőződtek meg, és megállíthatatlanul terjedt tovább. A lapokban erre vonatkozóan a fő indok a polgári lakosság erkölcstelen élete, romlottsága volt. Sólyom László budapesti főkapitány egyik jelentésében erkölcsrendészeti szempontból a főváros állapotát katasztrofálisnak értékelte. (Bár az is meglehet, hogy az utóbbi helyzet nem következménye az előzőnek.) Becslése szerint ötvenezer titkos prostituált fertőzte 1945 őszén Budapest lakosságát. A Képes Figyelő hetilap kijelentette, természetes, hogy a háború után megromlanak az erkölcsök. A szegénység és a hiány miatt meglazul az erkölcsi ítélőképesség, a bűnök felé sodródik a tömeg. Ez az oka annak, hogy az erkölcsrendészeti jelentések és statisztikák a nemi betegségek tömeges terjedését mutatják. Vagyis a propaganda szerint százezrek megfertőződését egyedül a magyar lakosság idézte elő erkölcstelen életmódjával.
Százezreket említettünk, az igazi számot még csak becsülni sem tudjuk. A főváros tisztifőorvos-helyettese, dr. Burger Tibor egy előadásában elmondta, hogy a fertőzöttek háború előtti 50 ezres száma, Budapest kivételével, 1945. július végére 250 ezerre emelkedett.
Ezek az adatok feltehetőleg két oldalról is erősen kozmetikázottak. Ugyanis 1937-ben, az utolsó trianoni területről kiadott hivatalos Statisztikai Évkönyv szerint 1,1 millió biztosított között 2300 nemibeteg volt. Így Magyarországon az akkori 9 milliós lélekszám alapján 19 ezer lehetett a számuk. Kérdés, hány fertőzött lehetett 1945-ben az egész országban, ha Budapest nélkül 250 ezret említett a tisztifőorvos-helyettes? Ráadásul a sajtó szerint a fővárosban voltak kirívóan rosszak az erkölcsi állapotok. Egy tanulmány nemrég megemlítette, hogy a Bécshez közeli melki kerületben élő összes nő adata alapján,
a Vörös Hadsereg átvonulását követően bejegyzett nemi betegek, az összes megerőszakolt számának 30%-át tették ki.
Újabb kérdéseket vet fel, hogy védekezési lehetőségek és gyógyszerek hiányában az idő múlásával milyen ütemben terjedt tovább a fertőzés?
Végül térjünk rá a címadó állítás harmadik részére. Úgy gondoljuk, az ország ebben is kettéosztott. Azok ünnepelték április 4-ét, akik felszabadulásnak érezték, akik viszont megszállásnak, azoknak sohasem volt ünnep. Ezért
a hatalom ünneppé parancsolta.
Az ideiglenes nemzeti kormány 1945. április 23-án rendeletet alkotott az ország ünnepeiről. Összesen hármat talált erre érdemesnek: március 15-ét nemzeti ünneppé, április 4-ét a felszabadulás és május 1-jét a munka ünnepévé nyilvánította. Öt évvel később, 1950. április 2-án a Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelettel emelte április 4-e rangját, nemzeti ünneppé léptette elő. Eszerint ez a nap „nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság napja.” Természetesen ezt még lehetett tovább fokozni, 1965-ben az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar nép felszabadulása történelmi jelentőségét. Viszont arra a kérdésre, hogy április 4-e ünnep-e, jogi válasz is létezik, nem, mert mindhárom fenti jogszabályt 1990 után hatályon kívül helyezték.
Összegezve: nem április 4-én történt, nem felszabadulás volt, és nem ünnep.
Kása Csaba ügyvivő szakértő
Történeti Kutatóközpont, Magyarságkutató Intézet
