Friss spárga, dohos halál (2.)

A járvány világossá tette: a nyugat képtelen működtetni önmagát a keleti munkavállalók munkája nélkül.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Az előző fejezetben addig jutottunk, hogy miképpen kívánták ellensúlyozni az unió nyugati országai demográfiai ellehetetlenülésüket. A demográfiai problémák tárgyalásakor azt is meg kell említenünk, hogy a keleti, ún. „posztszovjet” országok is demográfiai problémákkal küzdöttek, még ha részben más okokból is, mint a nyugatiak. Ebben az időszakban például a magyar kormány nagyon kiterjedt és komoly családtámogatási megoldásokat, kedvezményeket vezetett be, hogy így ösztönözze a magyar családok gyermekvállalását. A nyugati országok politikai és média „elitje”, valamint a magyar, ún. „ellenzék”, „ellenzéki sajtó” és az ún. „civil szervezetek” ezeket a családvédelmi intézkedéseket a „náci eszmékkel” azonosították, mondván, a magyar kormány „magyar gyerekeket akar”, ez pedig „nácizmus” és „fajelmélet”. (Ebből is látszik, hová jutott az ún. „európai civilizáció” a 21. század elejére morális és szellemi értelemben.)

Mindenesetre a járvány világossá tette tehát, hogy a nyugat képtelen működtetni önmagát a keleti munkavállalók munkája nélkül. A gazdag Ausztriában például magyar ápolók és nővérek hiányában nem volt senki, aki az időseket kipucolja saját piszkukból, míg például a még gazdagabb Németországban román vendégmunkások hiányában senki nem akadt, aki leszedte volna a spárgát. (Ugyanis a harmadik világ roncstársadalmaiból általuk befogadott emberfelesleg arra is alkalmatlan volt, hogy spárgát szüreteljen.)

Fontos tudni, hogy az imént már emlegetett Magyarország is munkaerőhiánnyal küszködött, de ők speciális helyzetben voltak, ugyanis a hiányzó munkaerőt elsősorban a környező országokból tudták pótolni, méghozzá magyar nemzetiségű munkavállalókkal, akik az ún. „Trianoni békediktátum” során kerültek idegen államok fennhatósága alá. Ezért a magyaroknak nem kellett megoldhatatlan kulturális és civilizációs problémákkal szembenézniük munkaerő importjuk során.

Mindenesetre, majdnem másfél évszázad távlatából visszatekintve a 2020-as járványra elmondhatjuk, hogy a „német spárga” és a „román vendégmunkás” egyfajta szimbólummá vált, a nyugat és a kelet közötti szakadék szimbólumává.

Történt ugyanis, hogy a román kormány kétoldalú megállapodást kötött a német kormánnyal a román vendégmunkások beengedéséről. Ugyanis nemcsak a németeknek volt szükségük a román munkaerőre, hanem a románoknak is a vendégmunkásaik által hazautalt, akkor még létező ún. „euróra”, ugyanis anélkül egyszerűen leállt volna a román gazdaság. És itt meg is érkezünk a szimbólumok világába: amikor Romániában a legszigorúbb volt a kijárási tilalom, akkor a kolozsvári (Cluj) és marosvásárhelyi (Targu Mures) reptéren infernális jelenetek játszódtak le. Németországba külön repülővel szállított román munkavállalók tömegei verődtek össze, mindenféle védőfelszerelés nélkül, a lehető legnagyobb fertőzésveszélynek kitéve. Miközben a román rendőrök dél-erdélyi, moldvai, havasalföldi, románok-lakta falvakban, valamint Bukarest külvárosaiban szabályos közelharcot vívtak a lakossággal, hogy otthonmaradásra kényszerítsék, aközben nevezett reptereken rendőri biztosítás mellett tülekedtek a románok maszk nélkül, hogy kijussanak a német spárgaföldekre.

Mikor pedig megérkeztek Németországba, ott azonnal szembesültek a modernkori rabszolgasággal.

A német munkaadók első körben elvették okmányaikat, majd közölték velük, hogy bérükből levonják az odautaztatás költségeit, valamint ezzel egyidejűleg irreális összegeket számoltak fel nekik a szállásért és az ellátásért. Így a román vendégmunkások a német minimálbért sem kapták meg, elutazni nem tudtak. Tömegszállásokon helyezték el őket, így fordulhatott elő például, hogy egyetlen ilyen munkásszállón egyszerre kétszáz ember fertőződött meg koronavírussal. Mindezek mellett pedig napi 10-12 órán át dolgoztatták őket. Egy „született” német munkavállaló számára elképzelhetetlen körülmények között, elképzelhetetlen bérért.

Ugyanebben az időben a romániai sajtó ismét elővett egy korábbi ügyet. Történt ugyanis, hogy egy román településen elraboltak, megerőszakoltak és meggyilkoltak egy lányt. A rendőrség érthetetlen hibákat követett el, ugyanis az elrabolt lány még tudott telefonálni halála előtt, és elmondta, nagyjából hol van, ennek ellenére nem indultak a keresésére. Utóbb a sajtó azt kezdte pedzegetni, hogy a településen működő kuplerájba a nem messze lévő NATO bázisról járnak amerikai katonák, akiknek a helyi maffia a román hatóságok hallgatólagos támogatásával szállít kiskorú lányokat, akiket azután kivisznek nyugatra további pénzt termelni. Az ügyből hatalmas botrány lett, de mint akkoriban mindig, az igazán fontos ügyekből kerekedett botrányok viszonylag hamar elültek. Ám a járvánnyal egyidőben fellángolt az ügy, mert megszólalt egy helyi ember, aki rálátott ezekre a borzalmakra, és lényegében megerősítette a korábbi feltevéseket. Vagyis az uniós tagállam Románia munkavállalói járvány idején tömegesen mentek Németországba, éhbérért leszedni a spárgát, odahaza gyereklányokat szállítottak az amerikai katonáknak, és közben a háttérben szólt az Örömóda, az unió himnusza.

A román soviniszták magyar katonai temetőket dúltak fel, a román elnök pedig kiállt a nyilvánosság elé, és elkezdett a magyarok ellen uszítani. Ennek a Iohannis nevű elnöknek a pártjához (liberális) tartozott az az Európai Parlamenti román képviselő is, bizonyos Rares Bogdan, aki azokban a napokban „seggnyalóknak”, „sápszedőknek” és „politikai kápóknak” nevezte a román alkotmánybíróság tagjait, akiket „azonnali hatállyal el kell takarítani”.

Eközben az unió liberális (ez a fogalom már abban az időben sem jelentett semmi), anarchista, szélsőbaloldali politikai képződményei, az ún. „civil szervezetek” pedig kinevezték Romániát „bezzegországnak”, Magyarországot pedig – vérmérsékletük szerint – „fasiszta diktatúrának” vagy „hibrid rezsimnek”. De ennek nyilván egészen más, a román belpolitikán kívülálló okai (is) voltak.

Folytatjuk

A sorozat első részét IDE kattintva olvashatják.