A Lánchíd állapota felháborítja a Széchenyi-leszármazottat

– Egyszerre konzervatívnak és jövőpártinak, technológiapártinak kell lenni – szerintem manapság ez az egyetlen járható út. Magyarország ilyen, lehet, Orbántól azért tartanak, mert nem úgy táncol, ahogy Brüsszelben fütyülnek – mondta Alexander von Schönburg író-újságíró, a németországi Bild főszerkesztőségi tagja, főmunkatársa, Széchenyi István egyenesági leszármazottja. István szépapjáról, a Lánchíd állapotáról, a magyar és európai politikáról, meg arról beszélgettünk, hogy miért nem szabad elkerülni a „hitvitákat”.

20200822 Bécs, Alexander Graf von Schönbrug-Glauchau Széchenyi István ükunokája fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

– „Jó napot kívánokkal” köszöntünk egymásnak. Mennyire beszél magyarul?

– Életem legnagyobb szégyenének tartom, hogy nem beszélek magyarul. Csak egy egészen kicsit. Pedig nagyon hasznos lenne, hisz bárhol a világon használhatnám titkos nyelvként. Édesanyám, Széchenyi Beatrix magyar, a magyar kultúra tehát mindig fontos szerepet játszott az életemben. Édesapám, Joachim Graf von Schönburg-Glauchau német nemes volt, de anyám iránti szerelemből mégis megtanult magyarul, és elég jól beszélte a nyelvet. Ahogy a nővéreim is, de engem már nem tanítottak meg… De hát Széchenyi István is felnőttként tanult meg rendesen magyarul. Tehát még van remény.

– Köze van ahhoz, hogy ön Szomáliában született? Gondolom nem sok gróf születik Mogadishuban. Hogyan történt?

– A szüleim 1956-ban ismerték meg egymást, mindketten önkéntesnek jelentkeztek a Máltai Szeretetszolgálatba, hogy segítsék a kommunista megtorlás elöl menekülő magyarokat. Édesapám ott vezető pozícióban volt, meglátta édesanyámat, és azonnal beleszeretett. Édesapám is menekült volt, a kommunisták 1945-ben elvették a család minden birtokát, hisz azok Kelet-Németországban voltak. Osztályidegennek számított, ezért Ausztriába menekült, mert ha elkapták volna a szovjetek, akkor valószínű, hogy Szibériában végzi. Az 1950-es évek Nyugat-Berlinjében antikommunista csoportok munkájában vett részt, a 60-as években a német kormányzattól megbízást kapott, hogy egy felzárkóztatóprogram keretében Afrikában rádiócsatornákat építsen ki, Szomáliában és környékén. 1969-ben ott születtem, de még az évben el kellett hagynunk az országot, mert az új, szovjetek által támogatott hatalom kiutasította a nyugatiakat. Ezért szoktam azt mondani, hogy a kommunizmus bábáskodott a születésem és bölcsőm körül.

Fotó: Teknős Miklós

– Író, újságíró. Magyarul egyetlen könyvét olvashatjuk, a Pénz nélkül gazdagon, avagy a stílusos elszegényedés művészetét. Sokszor elmondta, hogy szegénységben nőtt fel. Milyen volt ez a szegénység?

– Sosem szerettem azt a kifejezést, hogy „elszegényedett nemes”, mert úgy hangzik, mintha a pénzünket, birtokainkat könnyelműségből vesztettük volna el vagy kártyán. Nem erről van szó! A kommunisták vették el a vagyonunkat, de nem jut eszembe egyetlen olyan pillanat sem, amikor a szüleim emiatt panaszkodtak volna. Előnyömre vált, hogy abban a tudatban nőttem fel: bármennyije is van egy embernek, holnap mindenét elveszítheti. Hasznos tudás ez Nyugaton, mert ott az emberek abban a hitben élnek, hogy ez nem történhet meg, nincs ilyen tapasztalatuk. Azt hiszik, hogy a jólét egy természetes állapot, adottság, pedig mi jól tudjuk, hogy ez hamar megváltozhat. A könyv sok minden mellett arról is szól, hogy kevés pénzből is meg lehet élni, egy kis kikacsintással persze, hisz az én családommal minden rossz megtörtént, mégis boldogok voltunk. Innen küzdöttem fel magam, és ha nem is gazdagságba, de egyfajta jólétbe. Nemrég jelent meg a Der grüne Hedonist (A zöld hedonista) című könyvem, amiben az ökoideológia jelenségét veszem górcső alá.

– Cikkeit, interjúit olvasva egy konzervatív, katolikus ember képe bontakozik ki. Jól látom, hogy a név kötelez?

– Én egy nagyon nemzetközi családból származom. Édesapám német, az ő anyja lengyel, édesanyám magyar, az ő anyja pedig orosz volt. Afrikában, Angliában és Németországban nőttem fel. Nem vagyok nacionalista, de hiszek abban, hogy az embernek tartozni kell valahová. Először is a családjához, majd a falujához, szülővárosához, utána az országához. Európa önmagában túl absztrakt ahhoz, hogy identitást adjon.

– Ha tehát jól értem, fontosak voltak önnek a magyar gyökerei.

– Gyermekkorom óta járok Magyarországra, Sopronban és Nagycenken sokat jártunk, jól emlékszem a kommunista időszakra. Közvetlen rokonaink közül csak Széchenyi Zsigmond maradt Magyarországon, ő viszont már 1967-ben meghalt. A 80-as években, amikor Magyarországon jártam, Nyáry rokonaimnál szálltam meg, ők nyolcan laktak egy kétszobás lakásban, a régi arisztokrácia tagjait ugyanis kisemmizték. De felmentem a várba, a Széchényi könyvtárba, hogy elolvashassam Széchenyi István naplóját, mert azt németül írta, viszont német nyelven nem volt kiadva.

Fotó: Teknős Miklós

– Ennyire érdekelte a magyar szépapja?

– Hogyne, Széchenyi Istvánnak nagyon fontos szerepe van családunk történetében. Sok portrénk van róla, és ha édesanyám nagyon meg akart dicsérni, akkor azt mondta, hogy „pont olyan vagy, mint István!”. Persze egyáltalán nem hasonlítok rá, de családon belül ez volt a lehető legnagyobb dicséret. Az viszont sosem tetszett, hogy a zsebemben Kossuth-bankót kellett hordanom (nevet). Azóta, ha jól tudom, már nincs forgalomban.

– Nincs. Viszont 2009 óta a Lánchíd rákerült a 200 forintos pénzérmére. A híd ügye mostanában forró témának számít a magyar közéletben, mert napról napra romlik az állapota. Az új, baloldali városvezetés folyamatosan elhibázza a közbeszerzés kiírását, és csak húzza az időt.

– Valamikor olvastam, hogy nagy viták előzték meg a híd építését, a Széchenyi tervét ellenzők inkább kőből akarták megépíttetni, mert szépapám ötletét veszélyesnek tartották, ő azonban amolyan „tech-freakként” csakis a legújabb technológiát volt hajlandó elfogadni. Ez meglep, nem tudtam, hogy ennyire rossz az állapota.

– Mutatok pár fotót: rozsdamarta, elhanyagolt állapotban van, szinte életveszélyes.

– Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Széchenyi ellenzőinek mégis igazuk volt, és inkább kőből kellett volna megépíteni. De akkor nem vált volna nemzeti szimbólummá! Ez a korabeli csúcstechnológia volt, olyasmi, mint manapság egy önjáró autó, akkoriban csak az angolok tudtak ilyet alkotni. A hidat helyre kell állítani, nem szabad veszni hagyni, mert Magyarország modernségének a jelképe, és arra emlékeztet, hogy Magyarország felvirágzása az új technológiák befogadásával kezdődött. Érzelmileg igenis kötődöm a hídhoz, fájó, hogy ilyen az állapota. Ha máshogy nem megy, ha a városvezetés nem tudja, vagy nem akarja renoválni, akkor azt ajánlom, hogy újítsák fel közadakozásból, és kapjon mindenki egy elismervényt arról, hogy hozzájárult a híd helyreállításához. Ha pedig végkép nem megy, akkor szedjenek hídpénzt, mint a régi szép időkben. Egyszerű: minél nagyobb a kocsid, annál többet kell fizetni, gyalog ingyen át lehetne kelni rajta. Ez a híd mindenkié, az egész magyarságé, társadalmi üggyé kellene tenni.

– A fővárosi vezetés másból csinál társadalmi ügyet: most a Pride szimbóluma, a szivárványos zászló rázza fel leginkább a közéletet. Karácsony Gergely főpolgármester – a városháza történetében először – kitűzte a szivárványos zászlót a főpolgármesteri hivatalra. Egy másik párt egyik vezetője létrával felmászott és leszedte.

– Nekem nincs semmi bajom a szivárványos zászlóval, a történelem során valóban üldözték a homoszexuálisokat, Németországban még a 70-es években is büntetőjogi kategóriának számított. Értem, hogy ezek az emberek meg akarják ünnepelni a mostani szabadságukat. De mi van akkor, ha a Starbucks, az Apple, a Coca-Cola vagy bármelyik másik cégóriás, állami intézmény kirakja a szivárványos zászlót? Hatalmas erkölcsi nyomást helyez az emberekre, mert azt sugallja, hogyha nem értesz egyet ezzel, akkor kívülálló vagy, és ez előbb-utóbb dogmává válhat. Egy híres német modellismerősöm mesélte, hogy az összes kollégája állást foglalt a Black Lives Matter ügyében a közösségi médiában, de ő inkább nem nyilvánul meg, mert azt mondta, hogy nem foglalkozik politikával. Ezt értem, de mi van akkor, hogyha egy év múlva elővesznek, és elkezdik számon kérni, hogy te miért nem támogattad ezt? A nyugati világban manapság társadalmi és politikai halálnak számít, ha ellenük foglalsz állást, de ha nem mondasz semmit, az is oda vezethet. Ma ott tartunk, hogyha nem lengeted a szivárványos zászlót, akkor problémád lehet belőle. George Orwell világára emlékeztet ez, melyben mindenki ugyanúgy gondolkodik, és ez baj.

Fotó: Teknős Miklós

– Jól érzékelem, hogy ez a fajta hevesség Széchenyi-vonás?

– Széchenyi István legnagyobb vitája a nyelvi vita volt. A magyar nyelv jogaiért küzdött, magyarul beszélt az országgyűlésben, és ezt Bécsben ellenezték, mert tudjuk jól, hogy a nyelv hatalom, hisz a nyelv által gondolkodunk. Ha megtiltod az embereknek, hogy egy bizonyos nyelvet vagy nyelven beszéljenek, az olyan, mintha megtiltanád a gondolkodást. Brüsszelnek van ilyen irányú törekvése, pedig nem lenne szabad egy mainstream nyelvre – és főleg gondolkodásra – ítélni az európaiakat, illetve az egész világot.

– Újságíróként, vezető német lapok korábbi és mostani vezetőjeként mit gondol, hogyan látják ma Magyarországot Nyugaton?

– Ha azt nézem, hogy most Magyarországról hogyan gondolkodnak Nyugaton – főleg Németországban – rengeteg párhuzamot találok Széchenyi István korával. Metternichék és a bécsiek radikálisnak tartották Széchenyit, pedig egy középutat járó, modern gondolkodású ember volt, aki a nemesi privilégiumok eltörléséért, a közteherviselésért küzdött. Ugyanilyen radikálisnak látják ma Orbán Viktort, pedig ő is nyilvánvalóan liberális, kulturálisan konzervatív és Nyugat-párti politikus. Noha az „új birodalom” része akar lenni, Merkelék mégis radikálisnak tekintik. Széchenyi is hitt a modern technológiában, hidat, vasutat akart építeni, Magyarországot egy modern állammá akarta formálni, de kulturálisan konzervatív volt.

– Ha már kulturális konzervativizmus: látom, hogy a telefontokján szentkép van. Gondolom nem véletlenül.

– Nem csoda, hisz egy nagyon katolikus család vagyunk – Széchényi György személyében érseket is adtunk az országnak. Én katolikusként Orbánt leginkább a családpolitikájáért tisztelem. De azt is látni kell, hogy Magyarország mindemellett egy nagyon modern ország, hisz Zala megyében okosváros épült állami pénzből, és nagyon fejlett, világszínvonalú autóipara van. Szerintem manapság ez az egyetlen járható út: egyszerre konzervatívnak és jövőpártinak, technológia-pártinak kell lenni. Lehetséges, hogy Orbántól azért tartanak, mert nem úgy táncol, ahogy Brüsszelben fütyülnek, nem hajlandó lemondani a nemzeti eszméről és a határokról.

– Legtöbbször diktátornak nevezik, mindenféle negatív jelzővel illetik, ahogyan az országot is. Sőt, a legfrissebb fejlemény: a magyar külügy bekérette Németország budapesti nagykövetét Michael Roth német politikus szombati nyilatkozata miatt, mert a német szociáldemokrata külügyi államtitkár azt nyilatkozta, hogy a Magyarország elleni hetes cikkely szerinti eljárás egyik fő oka az antiszemitizmus.

– Ez butaság, hisz a Fidesz egy liberális-konzervatív párt, hogyan mondhatják rá azt, hogy antiszemita? Magyarország nyugati percepciója tele van negatív propagandával és negatív sztereotípiákkal. Azt is mondják Nyugaton, hogy Orbán be próbálja kebelezni a médiát, de hát a legnagyobb és legnézettebb adó Magyarországon is a német RTL.

– Ha teheti, ezt el is mondja azoknak, akik ezt a negatív propagandát terjesztik, vagy nem érdemes vitákba bonyolódni?

– Újságíró vagyok, Berlinben lakom, ahol a nagy, kortárs európai viták zajlanak. Küldetésemnek érzem, hogy ezekről írjak, hogy az érem másik oldalát is megmutassam. Sok munkába telik, mert az emberek szeretik a saját sztereotípiáikat. De a vitáknál maradva: szerintem nagyon fontos, hogy ne futamodjunk meg előlük. A magyarokban azt szeretem, hogy nagy az önbizalmuk. Elmondok erről egy viccet, amit még az édesanyámtól hallottam.

– Halljuk!

– Egy magyar bemegy a boltba, és akar venni egy földgömböt. Az eladó megmutatja neki, a magyar meg felháborodottan kérdezi, hogy ezen mégis hol van Magyarország? Az eladó egy kis pontra mutat, hogy tessék, ott van. A magyar erre felháborodottan közli: nem, nem, én olyat akarok, amin csak Magyarország van! Szóval szeretem ezt a fajta intuitív önbizalmat, azt a fajta mentalitást, hogy ahol egy magyar áll, az a világ közepe. Ez az attitűd nagyszerű, sok erőt ad, de van sok árnyoldala is.

– Éspedig?

– A magyarok általában azt mondják, hogy „Berlinben, Brüsszelben amúgy sem szeretnek minket, felejtsük el őket, nem kell velük foglalkozni, nem értenek meg, nincs értelme vitatkozni velük, úgyis hülyék, a saját dolgainkkal törődjünk inkább”. Higgyék el, ez a mentalitás zsákutcába vezet! Most, hogy Nagy-Britannia kilépett az EU-ból, még jobban felborult az erőegyensúly. A britek modernek, de kulturálisan inkább konzervatívak voltak, kilépésükkel egy fontos konzervatív hang távozott az európai közösségből. A franciáknak, németeknek ez viszont jól jött. Így viszont ki védi meg a konzervatív értékeket? Vállalnunk kell a vitákat, például a családokról szóló vitákat, mert valakinek csak meg kell védenie a hagyományos családmodellt. Ami Angliában normálisnak számít, az lehet, hogy Hollandiában már-már eretnekségnek számít, mert ha ott azt mondod, hogy egy család férfiból, nőből és gyermekből áll, akár börtönbe is kerülhetsz, hisz ez szerintük gyűlöletbeszéd.

Fotó: Teknős Miklós

– Talán éppen emiatt nem szállunk vitába, mert úgy látjuk, hogy nincs kivel vitatkozni. Ha a liberálistól eltérő állásponton vagy, akkor Nyugaton rögtön megkapod a „fasiszta” vagy egyéb jelzőt. Rosszul látom?

– Csak azért is kell a vita, mert nemcsak a kenyér minőségéről, az importról-exportról, hanem az alapvető morális kérdésekről is konszenzusra kell jutnunk. A nyugati világban manapság a homoszexualitást modern életmódként dicsőítik, és nincs is ezzel bajom, mert mindenki azt tesz, amit akar, de konzervatívként vitába kell szállnunk, hiszen nem értünk velük egyet. Érvelnünk kell, el kell mondanunk, hogy mindezt toleráljuk, de az államnak, a társadalomnak legalapvetőbb építőeleme mégis a hagyományos, stabil család. Erre azzal kontráznak, hogy sokan elválnak, ami igaz, de nekünk a vágyott állapotot kell megtalálnunk, egy morális mércét kell felállítanunk, amihez képest meghatározhatjuk magunkat. A promiszkuitás, a homoszexualitás, a mindent meg lehet tenni mentalitáshoz, vagy valami máshoz kell-e igazodnunk az életben? Nem mindegy, melyiket tesszük társadalmi példává.

– Ha mindezt így gondolja, miért Berlinben, Európa liberális fővárosában él?

– Azért, mert szeretek ellenállni, jó dolog a mainstream ellen küzdeni. Bécsben kényelmes lenne lakni, Münchenben sem laknék, mert ott mindenkivel egyetértenék. Berlin érdekes, mert ez a kultúrharc frontvonala. Ha meg akarom védeni a családot, a valódi diverzitást és a szólásszabadságot, akkor ott a helyem.

– Nem tart attól, hogy egyszer csak „kiátkozzák”, ha túl „radikális” hangnemet üt meg?

– Manapság sosem lehet tudni, hogy milyen következménye lesz annak, amit ma mondasz. Ha valaki eldönti, hogy én radikális vagyok, ha kiközösítenek, akkor nem gond, bármikor Budapestre „menekülhetek”. Nem lenne olyan rossz, kijárnék a Vörösmarty térre, megtanulnék jól magyarul, pörköltet ennék és persze káposztás tésztát, az a kedvencem.

– Káposztás tésztával lázadni? Ez kissé tréfásan hangzik.

– Pedig nagyon komolyan gondolom. A minap Prágában voltam a családommal, és akartam enni egy nagyon jó, hagyományos cseh desszertet. Megkérdeztem a cukrászdában, hogy van-e powidltascherljuk, mire azt mondták, hogy nincs, cserében amerikai sajttortát adhatnak. Na, ezt nevezem powidltascherl-problémának, mert kicsiben benne van a határok és a nacionalizmus problémája.

– A prágai amerikai sajttorta a multikulturalizmus példája. Ezt szokták multikulturalizmusnak nevezni, az európai őshonos kisebbségek jogairól viszont már inkább nem vesz tudomást az EU. Nem képmutató ez a magatartás?

– Ha elveszed az emberektől a hovatartozás érzését, az olyan, mintha elvennéd a családjukat. Kulturális harc zajlik, és mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyünk részt a vitában. De nehéz, mert sok ember agyát kimosták, és elhitették velük, hogy a határok és a nemzetek rosszak. A multikulturalizmus felszámolja a kultúrákat, mert ha minden mindennel összekeveredik, akkor semmilyen kultúra nem marad. Európa nem egy egyöntetű blokk, a gyönyörűsége pont a szövetszerűsége. Lehet keverni az ételeket, lehet az osztrák ételt házasítani az ázsiaival, készíthetsz pörköltsushit, de a végén mi marad ebből az egészből? A diverzitás azt jelenti, hogy tolerálod a különböző véleményeket. Amikor ez szóba kerül, azt mondom, hogy sokat tanulhatunk Magyarország példájából, hisz ez egy valódi multikulturális társadalom volt: egy keletről jött nép németeket, szlávokat integrált, de közben megmaradt a kunok, szászok, zsidók, cigányok és így tovább kultúrája. A minap egy baloldali protestáns női püspökkel vitatkoztam egy tévéműsorban, és azt mondtam neki, hogy meg kellene ölelnünk egymást, és örülnünk kellene annak, hogy máshogy látjuk a világot. Teljesen kiakadt. És ez rávilágít a liberálisok nagy hazugságára, mégpedig arra, hogy diverzitásról papolnak, pedig számukra csak a saját abszolút igazságuk létezik, amin kívül nem tűrnek meg más véleményt.

– Ennek a része az is, hogy ki akarják zárni a Fideszt a Néppártból?

– Felháborító, hogy ki akarják zárni a Fideszt az Európai Néppártból, mert ez ellenkezik az EPP alapelveivel. A Néppártot Helmut Kohl kancellár tette naggyá, ismertem őt, többször is interjúztam vele, a temetésén is ott voltam. Magyarország és Orbán Viktor nagy csodálója volt, hisz tudta, hogy a vasfüggöny lebontása, a német újraegyesítés nagy részben a magyarok érdeme. Az EPP-t egy olyan pártcsaládnak tekintette, melynek közös konzervatív értékei vannak, de a pártok véleménye eltérhet, nem kell mindenről ugyanúgy gondolkodniuk. Az Európai Néppárt eredeti szellemiségével ellentétes ez a jelenlegi eljárás. Aggódva nézem a fejleményeket, mert úgy látom, hogy a hollandok és a belgák lettek a hangadók, pedig az ő gondolkodásmódjuk teljesen ellentétes az olasz, a lengyel és a magyar gondolkodással. Ha őket engedjük irányítani, akkor nagy bajok lesznek Európában.

– Miért?

– Ha Brüsszelben vagy Aachenben laksz, a Rajna vidékén, persze, hogy nem érted, mit jelent a nemzet, mert azt sem tudod, hogy igazából hol vagy. Egy kicsit Franciaországban, egy kicsit Németországban, egy kicsit mindenhol, hát akkor persze, hogy azt gondolod: mi értelme van a határoknak? Azért nem akarnak nemzetekről hallani, mert azt sem tudják, hogy mik azok. Jelenleg nincs erről vita, így ők állnak nyerésre. Ha nem úgy gondolkodsz, mint ők, egyszerűen félrelöknek. Örülök, hogy van egy Kurz-kormány Ausztriában, egy konzervatív kormány Lengyelországban és egy Orbán-kormány Magyarországon, de az a probléma, hogy ezeket az országokat lenézik. Azt mondják, hogy „ti le vagytok maradva, de mi türelmesek vagyunk, egy nap úgyis úgy fogtok gondolkodni, mint mi, de ne aggódjatok, türelmesek vagyunk.” Ez a fajta hozzáállás felháborító! Ezért mondtam, hogy Magyarországnak egyszerre kell lennie a legkonzervatívabb és technológiai értelemben a leghaladóbb országnak egész Európában. Nem engedhetjük meg, hogy Brüsszel és Hága az európai projektet eltérítse.