Nemzeti és nemzetközi erők csapnak össze az elkövetkező években

Az utóbbi években formálódó magyarországi ellenzéki szivárványkoalíciónak semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír – jelenti ki Békés Márton a XXI. Század Intézetnek készített elemzésében. A Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője szerint minden elkövetkező választás tétje az lesz, hogy melyik kerekedik felül: a nemzeti vagy a nemzetközi?

Forrás: Terror Háza Múzeum

Az elmúlt harminc évben létrejövő, időnként egymásra vetülő vagy éppen egymást felülíró törésvonalak nem függetleníthetők a kialakulásuk dinamikáját adó, 1989–90-es rendszerváltoztatás történelmi folyamatától – kezdi elemzését Békés Márton. Mint írja,

Magyarországon két ütemben valósult meg és húsz év alatt ért célba a rendszerváltoztatás, ugyanis az egymással szövetségre lépő posztkommunista és liberális erők eltérítették eredeti nemzeti és demokratikus célkitűzéseit.

Ennek eredményeként a nemzeti függetlenség vágya és a többségi demokrácia akarata – ezek voltak ugyanis 1989 hamisítatlan ígéretei – helyett a ’90-es évek középső harmadában és a kétezres évek nagy részében kormányzó baloldali–liberális erők szuverenitáscsökkentő gyakorlatot és inkább liberális, mintsem demokratikus államrendszert teremtettek.

A baloldal kulturális hegemóniája

Békés Márton szerint az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztató folyamat rövidtávon két okból nem ért célt. Egyfelől az első, szabadon választott kormány minden erőfeszítése ellenére

a korábbi kommunista diktatúra „megalvadt struktúrái” rendkívül szívósnak bizonyultak és gazdasági előnyüket politikai fölényre tudták konvertálni,

amely folyamatnak a vezető ereje az MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) volt. Másfelől az 1989 előtti pártállami értelmiség egyes rétegei („felvilágosult” pártkáderek, függetlenedő pártértelmiség, reformközgazdászok, technokrata szakértők) kulturális alapon közeledni kezdtek a demokratikus ellenzék értelmiségi csoportjaihoz (Beszélő-kör, disszidens írók, Lukács-tanítványok), amelynek vezető ereje a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) lett.

A posztkommunista baloldal és a liberális értelmiség stratégiai pártszövetsége egészen 2009-ig kitartott, amikor az SZDSZ kilépett a kormánykoalícióból, majd pár év múlva meg is szűnt – emlékeztet Békés Márton, hozzátéve:

az egész, 1990-től 2010-ig tartó posztkommunista korszakot meghatározta a baloldal és a liberálisok szövetsége, mégpedig pártként való együttműködésükön túl a közösen gyakorolt kulturális hegemóniájuk által.

Befejezni a rendszerváltást

Miután a 2006-os országgyűlési választásokon újrázásra felhatalmazást kapó balliberális koalíció főként az őszödi beszéd által hamar visszavonhatatlan erkölcsi válságba került, a 2006-os önkormányzati választások elvesztése után politikailag is meggyengült, s végül a 2008-as gazdasági válság is maga alá temette, 2009-ben felbomlott – ismerteti Békés az MSZP–SZDSZ-koalíció sorsát. Így

2010-ben megnyílt a lehetőség arra, hogy az egykori rendszerváltoztató pártok közül egyedül életben és talpon is maradó Fidesz és a KDNP befejezzék az 1989-ben elkezdett folyamatot.

A kétharmados felhatalmazást kapó pártszövetség először visszatérítette és egyúttal be is fejezte a rendszerváltoztatás folyamatát (alaptörvény, jegybanktörvény, médiatörvény), majd azonnal új rendszert is alapított (nemzeti együttműködés rendszere), amelyet 2014-ben és 2018-ban is újabb kétharmados felhatalmazással erősített meg.

A mögöttünk hagyott évtized a rendszerváltás véghez vitele után egyben a korszakváltás kezdetét jelenti

– mutat rá Békés Márton.

Történelmi blokk a kormány mögött

A 2010 és 2020 közötti kormányzati döntések koncentrikus körökben bővítették ki a nemzeti ön- és érdekvédelmet: előbb hazai viszonyok között, aztán a Kárpát-medencei magyarság jelenlegi szállásterületein, majd a közép-európai térségben, végül pedig már nemcsak az uniós ellenfelekkel szemben, de a globális partnerekkel tárgyalva is szemmagasságból tudta képviselni a kormány a magyar álláspontot.

Fotó: Terror Háza Múzeum

Békés Márton szerint az Orbán-rendszer széles merítésű „történelmi blokkja” 2010 és 2020 között szilárdult meg és három komponensből állt. Az első a Fidesz 1996-as ideológiai fordulata: a párt továbbra is antikommunista és jobboldali maradt, de többé nem liberális volt, hanem konzervatív lett. Ez folytatódott az 1998-ban kezdődő kormányzással, majd a 2002-es választási vereség tanulságainak levonásával, köztük a 2003-as néppárttá szélesedéssel, a nemzeti konzultáció intézményének 2005-ös meghonosításával, a KDNP-vel kötött 2006-os történelmi szövetséggel és a 2008-as népszavazással. A blokk az összeálló társadalmi koalíció 2010-es évekbeli megszilárdítására irányuló

gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéssorozattal fejeződött be, amelyek mindegyike (munkahelyteremtés, rezsicsökkentés, vidékfejlesztés, családtámogatás, sportfinanszírozás) egy Kárpát-medencei nemzetpolitikai stratégiába illeszkedik.

Az összesen húsz évig (1990–2010) tartó posztkommunista korszak kellős közepén formálódni kezdő új többség a kétezres években kezdett összeállni és a 2010-es években szilárdult meg – írja Békés Márton, kijelentve: a 2018–20 óta egyre inkább megformálódó

magyarországi ellenzék szivárványkoalíciója a világ bármelyik részén fölléphetne, ugyanis semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír.

Az Orbán Viktor mögött álló „történelmi blokk” politikai képviseletének, azaz a nemzeti kormánynak és pártszövetségnek viszont mindenekelőtt hazai érdekei és itthoni céljai vannak. Minden elkövetkező választás tétje az lesz, hogy melyik kerekedik felül: a nemzeti vagy a nemzetközi? – írja elemzése zárásaként a Kommentár folyóirat főszerkesztője.