Egyetemista önkéntes egy Covid-osztály vörös zónájában

„Menőnek gondolod, ha leveszed a maszkot? Tudod, mi a menő? Életet menteni. Te így tudsz másokat megmenteni. Viseld büszkén a maszkot, mint egy igazi hős!” – írja lapunkhoz fordulva egy önkéntesként Covid-osztályon dolgozó egyetemista.

Fehérgyarmat, 2021. április 3. Lélegeztetett betegeket ápolnak a fehérgyarmati kórház koronavírussal fertõzött betegek fogadására kialakított intenzív osztályán 2021. április 2-án. Az intézmény kizárólag COVID-ellátást végez. MTI/Balázs Attila Fotó: Balázs Attila

Tudod, milyen 23 évesen elveszíteni életed első betegét? Hogy milyen érzés volt reggel belépni a kórterembe és rettegve látni, ahogy küzd a levegőért? Csináltuk a dolgunkat, meg se álltunk, mindenki a sajátját, amikor szólítottak. Azonnal szaladtam, majd az ápoló közölte velem a kórtermen kívül, hogy baj van. Beléptünk, vittem a paravánt és eltakartam a többi beteg elől.

Hogy milyen érzés? Sokkot kapsz. Csinálod a dolgod, segítesz, amiben csak tudsz. De ezt valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. A tekintet, amely reggel még hálásan nézett rám, most a semmibe mered, üvegessé vált. Az a beteg, akivel hétfőn még lehetett kommunikálni, elment.

Számoltam a perceket, mikor jön a váltás. Ki akartam menni, muszáj volt. Még egy óra volt hátra addig. Nagy levegőt vettem, és mentem tovább a többi beteghez, szép sorban elláttam azokat a feladatokat, amik rám voltak kiosztva. Megérkezett a váltás, lassan kiöltöztem, átmentem a szürke zónába. Sorban végigcsináltam a már rutinná vált fertőtlenítési, átöltözési fázisokat, s amikor mindennel kész voltam, odamentem az ablakhoz, nagy levegőt vettem, és kinéztem. Újabb mentő a parkolóban, egy új beteg érkezett az osztályra.

Kimentem a zöldbe, és leültem. Észre sem vettem, de eltelt a szünetem fele, és még egy kortyot sem ittam, ettem. Csak ültem, és néztem magam elé.

Hogy miért csinálom? Miért megyek be egyetemistaként a vörös zónába? Mert most mindenkire szükség van. Én most így tudok segíteni ebben a helyzetben. Rengeteg a beteg és a feladat. Örömmel fogadnak az ápolók és a betegek is. És mi ad hozzá erőt? Semmihez sem fogható érzés, amikor egy beteg elmondja, hogy hazamehet, mert meggyógyult. „Képzelje, nővérke, hazaengednek!” Az a beteg, aki egy hete még fulladt, mert annyi időt nem bírt ki oxigénmaszk nélkül, hogy válaszoljon egy kérdésre.

Egy másik beteg pedig megszorítja a kezem, és hálásan rám nézve megkérdezi, hogyan tudná megköszönni, hogy ilyen kedvesek vagyunk. Azt válaszoltam neki, hogy azzal, ha meggyógyul. Még erősebben szorította a kezem, és elpityeredett. A hölgy azóta otthon van a családjával. Este, mielőtt megérkezik a váltás, végigmegyünk az osztályon, mindenkit megnézünk még egyszer, hogy hogy vannak, a betegek pedig, mielőtt kilépünk a kórteremből, ezzel köszönnek el tőlünk, és kívánnak jó éjt, jó pihenést:

„Köszönjük a mai napot, nővérkék.”

És hogy miért írtam ezeket a sorokat? Szeretném, ha odafigyelnél a másik emberre. A mai világban ez már nem divat, de én mégis azt kérem, hogy úgy szállj fel a járművekre, mintha a nagyszüleid/szüleid utaznának veled. Úgy figyelj a munkatársaidra, úgy féltsd őket a vírustól, mint a családodat. Hidd el, boldogabb is leszel, amikor hazaérsz, és visszagondolsz a napodra. Nem menő maszkot hordani? Tudod, mi a menő? Életet menteni. Te így tudsz másokat megmenteni. Viseld büszkén a maszkot, mint egy igazi hős!

A szerző önkéntesként dolgozó egyetemista (Semmelweis Egyetem)