Másodpercek alatt döntöttek életről, halálról – A holokauszt áldozataira emlékezünk

1944. április 16-án kezdődött a magyarországi zsidók gettókba és gyűjtőtáborokba zárása. 2001 óta ez a nap a holokauszt magyarországi áldozatainak az emléknapja. Becslések szerint 550–600 ezer magyar áldozata van az emberiség történetének egyik legnagyobb népirtásának – olvasható a Híradó.hu oldalán.

Az auschwitzi koncentrációs tábor a lengyelországi Oswiecimben 2015. január 25-én Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Tehát a gyermekek, az asszonyok és az idősek sem voltak kivételek. A deportálásokat a csendőrök hajtották végre, de a rendelet hangsúlyozza a németek állandó jelenlétét:

„A német biztonsági rendőrség tanácsadó szervként a helyszínre ki fog szállni, akikkel a zavartalan együttműködésre különös súlyt kell helyezni.”

Az Élet Menete Alapítvány szervezésében rendezett holokauszt-vándorkiállítás a veszprémi vasútállomáson 2012. március 19-én Fotó: MTI/Nagy Lajos

A rendelet azt is kijelölte, hogy a kassai csendőrkerület fennhatósága alá tartozó északkelet-magyarországi területekről, tehát főként Kárpát-Ukrajnából és Észak-Erdélyből kell először elhurcolni a zsidókat. Minderre Eichmann szerint a közeledő keleti front miatt volt szükség, a szovjet alakulatok ugyanis ekkor már napról napra közelebb kerültek az ország keleti határához.

A kárpátaljai terület több városában is német katonai parancsnokságokat hoztak létre. A nácik főhadiszállása Munkácson volt, ahol Eichmann és válogatott katonái is tartózkodtak.

Öt perc alatt kellett elkészülni

1944. április 16-án a tanyákon és a falvakban élő vidéki zsidóság összegyűjtésével kezdődtek a deportálások. A csendőrök pirkadatkor törtek rá a családokra, és öt percet adtak arra, hogy összepakolják a holmijukat.

A fent már idézett rendeletben pontosan meghatározták azt is, hogy az „elszállítandó zsidók” milyen értéktárgyakat vihetnek magukkal. Csak a rajtuk lévő ruha, legfeljebb két váltás fehérnemű, fejenként legalább 14 napi élelem és legfeljebb 50 kiló poggyász (ágyneműk, takarók, matracok) lehetett náluk.

Ezután a helyi zsinagógába vitték őket, ahol elvették tőlük az értékeiket, Baky László rendelete ugyanis azt is meghatározta, hogy az elhurcoltaknál pénz, ékszer, arany- és más értéktárgy nem maradhat. Az elkobzott értékeket (arany, ezüst, részvény stb.) a csendőrök átadták a községi elöljáróknak, akik a területileg illetékes nemzeti bankba szállították be azokat.

Április közepe és május vége között az ország szinte teljes zsidó lakosságát gettókba és gyűjtőtáborokba zárták.

Étlen-szomjan, összezsúfolva szállították őket a haláltáborokba

A helyi zsinagógákból a városi gettókba vagy különböző „gyűjtőhelyekre” kerültek a zsidók, ide vitték a városban lakókat is. A gyűjtőhelyek általában különböző gyárak és üzemek voltak, nem ritkán vasúti töltések mellett. Ezekről a helyekről szállították később marhavagonokban a zsidókat a náci koncentrációs táborokba.

Az első vonatszerelvények április 28-án indultak Kistarcsáról, és május 2-án érkeztek Auschwitzba. A legnagyobb megsemmisítő tábor minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt. A tömeges deportálás május 15-én szintén Kárpátalján kezdődött, 1944. április vége és július eleje között nagyjából 440 000 magyar zsidót deportáltak, közülük körülbelül 426 000-et Auschwitzba. Körülbelül 320 000-en azonnal Auschwitz-Birkenau gázkamráiba kerültek, és nagyjából 110 000 foglyot kényszermunkára osztottak be az auschwitzi táborkomplexumban.

Köztük volt Nobel-díjas írónk, Kertész Imre is, aki 14 évesen került a haláltáborba. Túlélte a borzalmakat, később pedig a koncentrációs táborban szerzett élményei hatására írta meg Sorstalanság című regényét.

A haláltáborokba induló szerelvényeket Kassáig a magyar csendőrök kísérték, onnantól pedig az SS emberei. Egy-egy szerelvény 45 vagonból állt, mindegyikben hatvan–nyolcvan embert zsúfoltak össze, a szerelvények körülbelül háromezer főt szállítottak egyszerre. Az út a lengyelországi haláltáborokba napokig tartott, a deportáltak nemcsak fürödni nem tudtak, de enni vagy inni sem kaptak – sokan már az út során meghaltak.

Másodpercek alatt döntöttek életről és halálról

Miután egy-egy szerelvény megérkezett valamelyik haláltáborba, orvosi vizsgálatnak vetették alá a foglyokat. Nagyjából az emberek harmadát minősítették munkaképesnek, a többieket gázkamrákban pusztították el, majd holttestüket a krematóriumokban égették el.

Kertész Imre – miután a már a táborban lakók a megérkezésük után erre figyelmeztették – csupán annak köszönhette életét, hogy valódi kora helyett két évvel idősebbnek, tizenhat évesnek mondta magát az őt vizsgáló orvosnak Auschwitzban.

Sorstalanság című regényében leírja, hogyan zajlott a munkára alkalmasak kiválasztása. Az érkezésük után leszállították őket a vonatról, a csomagjaikat hátra kellett hagyniuk azzal az ígérettel, hogy majd visszakapják. Ekkor figyelmeztették a már ott élők, hogy ha dolgozni szeretne, mondja azt, hogy tizenhat éves. A nőket és a férfiakat szétválasztották, ezután kellett sorba állni a tábori orvos előtt, hogy megállapítsa, ki munkaképes és ki nem.

„Maga a vizsgálat különben mindössze két-három másodpercet vehetett (körülbelül) igénybe”

– írta Kertész.

Kertész Imre Nobel-díjas író (1929–2016), mielőtt átvette a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem díszdoktori címét a Magyar Tudományos Akadémia székházában 2015. június 12-én Fotó: MTI/Marjai János

Mielőtt rá került volna a sor, éppen egy barátját küldték a munkára alkalmatlanok csoportjába, hiába bizonygatta, hogy tizenhat éves. Kertésznek elhitte az orvos, hogy tizenhat éves, bár mint regényében írta, az volt a benyomása, hogy inkább „megfelelőnek”, mint igaznak gondolta ezt a náci doktor.

„Az orvos munkáján is hamar kiigazodtam. Öregember érkezett – világos: másik oldal. Fiatalabb – ide hozzánk.”

Ezután fürdeni vitték őket, ahol először le kellett vetkőzniük. Egy magyar táborlakó előtte figyelmeztette őket, hogy jól jegyezzék meg a fogasuk számát, ahova a ruháikat akasztják, és a cipőiket is tanácsos a fűzőjüknél összekötni, nehogy elkeveredjenek. Ezenkívül, akinél még van érték (pénz, arany, ékkő), azt most még büntetlenül átadhatják „zálogba” az egyik SS-parancsnoknak, mivel mindenfajta kereskedés tilos a „lágerban”. Kertész ekkor hallotta először a kifejezést.

Az értékek átadása és a vetkőzés után a következő helyiségben teljesen kopaszra nyírták az érkezőket, de még a hónaljuknál és a nemi szervüknél is megborotválták őket.

„Meglehet oktalanság, de ezt a veszteséget még valahogy a hajamnál is jobban fájlaltam.”

Ezután következett a fürdés – három emberre jutott egy szappan –, majd megkapták az új tábori ruhájukat, amiről Kertész addig naivan azt hitte, hogy az „raboknak és foglyoknak” jár. Még találgatta is magában, hogy vajon mi lehet a bűne azoknak, akiken ilyet látott…

Az auschwitzi koncentrációs tábor a lengyelországi Oswiecimben 2015. január 25-én Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Meghiúsult csendőrpuccs – leállítják a deportálásokat

Horthy Miklós kormányzó június 26-ra koronatanácsot hívott össze, amelyen le akarta állíttatni a deportálásokat. Sztójay miniszterelnök és Jaross Andor belügyminiszter azonban megakadályozta ezt. Ekkorra már a vidéken élő zsidóságot mind deportálták, csupán a Budapesten élőket és a munkaszolgálatosokat nem hurcolták el.

A már említett, a zsidók deportálásáról szóló rendeletet kiadó Baky László belügyi államtitkár július elejére csendőralakulatokat vezényelt Budapestre, hogy a deportálásokat mindenképp végrehajtsák.

Horthy egy esetleges puccstól tartva a hozzá hű Koszorús Ferenc vezérkari ezredest kérte fel a „csendőrpuccs” megakadályozására. Koszorús Esztergomból Budapestre vezényelt páncélosalakulataival végül harc nélkül érte el, hogy Baky kivonja a csendőreit Budapestről. Horthy a deportálásokat július 6-án állíttatta le, ezzel a budapesti zsidóság megmenekült attól, hogy elhurcolják.

Jönnek a nyilasok, indulnak a halálmenetek

1944. október 15-én vették át a hatalmat a náci Németországot a legvégsőkig kiszolgáló Szálasi Ferenc vezette nyilasok. Addigra körülbelül kétszázezer budapesti zsidó és százezer munkaszolgálatos maradt az országban. Közülük ötvenezret deportáltak, a budapesti zsidóságot pedig gettókba és „sárga csillagos” házakba telepítették. Sokakat közülük kivégeztek, ezreket lőttek a nyilasok a Dunába.

Miután a szovjetek körbekerítették Budapestet, Szálasi és a kormány nyugatra menekült. A hátramaradt nyilasok embertelen mészárlásba kezdtek. Az ostromlott, bombázások sújtotta és éhező Budapesten tombolt a nyilasterror.

Novemberben indították el az úgynevezett „halálmeneteket”, ebben a kényszermunkára ítélt zsidókat indították a nyugati határ irányába. A végállomás valamelyik haláltábor lett volna.

Köztük volt Radnóti Miklós költő is, akit május 19-én, Töredék című versének megírása napján hívták be harmadszor is munkaszolgálatra. Radnótiékat Vácról marhavagonokban szállították a jugoszláviai Borba, ahol a rézbányák környékén harmincnál is több munkatábor volt, ahol a zsidókat dolgoztatták. Augusztus végén a szovjet csapatok közeledése miatt erőltetett menetben indították el a munkaszolgálatosokat, ekkor született az Erőltetett menet című verse.

„Halált virágzik most a türelem”

Szeptember közepén újra útnak indultak a központi táborba. Radnóti az első menetoszlopban menetelt, a másodikat a jugoszláv partizánok felszabadították, így mindenki megmenekült. Köztük Radnóti egyik barátja, akinek előzőleg a költő több, a táborban írt művét átadta, így azok még a költő életében megjelenhettek.

Radnótiék csoportját innen is tovább indították, egészen a vajdasági Cservenkáig, majd Mohácsig meneteltek. A munkaszolgálatosokat embertelen körülmények között, szinte a végkimerülésig hajszolták, aki nem bírt továbbmenni, tarkón lőtték.

Innen marhavagonokban Szentkirályszabadjáig terelték őket, ahova október 31-én érkeztek meg. Itt írta utolsó versét, a negyedik Razglednicát. Innentől nem ismerjük pontosan Radnóti sorsát, feltételezések szerint november 4-én vagy 7-én Abda határában lőtték agyon. Holttestét a háború után, 1946 nyarán találták meg, a zsebében egy jegyzetfüzet volt több versével. Az orvosi jelentés szerint

„a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra…”

Radnóti végzetét szinte előre látta és utolsó versében meg is jósolta.

„Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.”

(Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)

A teljes cikk még több fényképpel IDE kattintva érhető el.