időjárás 4°C Andor, András 2021. November 30.
logo
A 2006-os kegyetlen rendőri fellépés áldozata a mai napig fél szívvel kénytelen élni

„Két milliméteren múlt az életem”

Gabay Dorka
2021.10.19. 05:55 2021.10.19. 08:13
„Két milliméteren múlt az életem”

„A rendőrök nem voltak agresszívek az október 23-i fellépéseik során, hanem bátrak és kemények voltak, valamint törvényesen jártak el. […] Mindenki arra ment, amerre akart. […] A rendőreink életére törtek” – mondta 2006. október 24-én Gergényi Péter, akkori budapesti rendőrfőkapitány az előző napi brutális rendőri fellépésről. Apáthy Gabriella, aki az Astoriánál volt 23-a délután, haza akart menni. Nem lakott messze, csak pár száz méterre, a Rákóczi úton, mégsem jutott haza épségben, egy gumilövedékkel lőtték nyakon. Kórházba nem mehetett, a rendőrség vadászott a sérültekre. A rendőrterror egyik áldozata 15 év elteltével idézi fel a történteket, és beszél olyan részletekről, amelyek mindeddig homályban maradtak.

A 2006-os véres rendőrterror egyik meghatározó helyszínétől, a Blaha Lujza tértől nem messze, egy Népszínház utcai lakás konyhájában ülünk le múltidézésre Apáthy Gabriellával, aki maga is áldozatává vált a 2006. október 23-i rendőri brutalitásnak. A most hatvanas éveiben járó Gabriella nem dobált köveket, nem provokálta a rendőröket, nem volt felbujtó, egyetlen „hibája” talán az volt, hogy aznap délután részt vett a Fidesz rendezvényén.  Verőfényes napsütésre emlékszik, arra a tavaszi, sárgás blézerre, amit akkor viselt, és amit a gumilövedék okozta sebből ömlő vér miatt aztán ki kellett dobnia. Férjével és barátaival hallgatta a felszólalókat az Astoria szálló közelében, terveik szerint utána haza is mentek volna. 

Röplap és kelepce

– Ott álltunk az Astoriánál, a rendezvény már a vége felé járt, amikor a szemben lévő épület egyik ablakából röpcédulákat szórtak ki. Régi, talán Erika típusú írógéppel írták rá, hogy „ A Deák téren már lőnek, tolják rá az embereket a nagygyűlésre”. Utólag úgy hiszem, az emberek kíváncsiságára apelláltak, hogy majd mindenki megnézi, mi is történik, besétálva a kelepcébe, de mint kiderült, nem is kellett odamenni, mert a rendőrök már ott voltak a nyakunkon – emlékszik vissza a történtekre.

– Amellett, hogy senki nem értette, mi történhetett pár száz méterrel odébb, sokan megijedtek, köztük mi is. Ezért igyekeztünk mielőbb hazajutni, ami a kis távolság ellenére szinte lehetetlen volt, mert addigra teljesen ránk tolták a rendőrök a tüntetőket. 

Egy idős, 92 éves néni kért meg bennünket, menjünk együtt, amíg lehet, ő is nagyon félt. A Rákóczi út 10.-ben laktunk, tehát nem túl messze az Astoriától, emlékszem, a nénitől a Síp utca sarkán váltunk el. A saját házunkba azonban nem tudtunk bejutni az ott kipakolt árusoktól, ezért a Dohány utcai hátsó bejáratot vettük célba. Igen ám, de ahogy befordultunk a Síp utcába, ott már rengeteg, a Fidesz rendezvényéről hazafelé tartó ember állt, és figyelmeztettek minket, hogy ne menjünk tovább, mert lőnek.

Ne vicceljenek, itt lakunk!

– mondtam nekik, és felemelve egy kis, lyukas közepű zászlót, azt mondtam: „Ha csak ez nem bántja a szemüket…”. Ahogy beszélgettünk az ott összegyűltekkel, alig bent a Síp utcában, aminek a végén állt vagy 300 rendőr, minden ok nélkül váratlanul nyakon lőttek egy gumilövedékkel. Én szinte nem is vettem észre, csak amikor szóltak, hogy „úristen, ömlik a vér a nyakadból!”. Pár pillanattal később már éreztem is azt a borzasztó fájdalmat. Olyan volt, mintha a húsom égett volna. Persze visszafordultunk, tudtuk, hogy a Dohány utcából nem fogunk tudni feljutni a lakásba. A szerencsétlen árusokat szinte szó szerint felborogatva jutottunk be az épületbe – idézi fel a történteket Gabriella.

Két milliméter

Miután Gabrielláék nagy nehezen feljutottak a lakásba, első dolga volt felhívni egy orvos barátját, hogy mit tegyen a nyakára, amelyből ömlött a vér. – Azt mondta, a vérzés elállítására legjobb, ha sót teszek a sebre. Kegyetlenül csípett, de tényleg használt. Mondtam neki, hogy ha alábbhagy a vérzés, bemegyek a Péterffybe, mire ő rögtön rám szólt, be ne merjek menni a kórházba, mert akik elmennek a Péterffybe lőtt sebbel, vagy törött végtaggal, azokat mind szedik össze a rendőrök, zsuppolják be a rabszállítókba, és viszik a fogdára – meséli Gabriella, aki emiatt csak pár nappal később mert orvoshoz menni a lőtt sebbel.

– Akkor derült ki, hogy a nyaki ütőértől mindössze két milliméterre talált el a gumilövedék, ennyin múlt az életem – mondja, és mutatja az élethosszig megmaradó heget a nyakán. Bevallja, a történtek akkora, feldolgozhatatlan lelki traumát okoztak nála, hogy napokkal később már azt érezte, a szíve nem ver rendesen.

– November 12-én egy nagyon súlyos szívinfarktust kaptam, ami egyértelműen összefüggésben volt a történtekkel, hiszen a szervezetem olyan stressznek volt kitéve, amit a szívem nem bírt el. Az infarktustól a szívem jobb oldala lebénult, azóta fél szívvel élek. Háromszor hívtak be szívátültetésre, de kétszer gyulladás miatt nem tudták végrehajtani a műtétet, a harmadiknál pedig kiderült, hogy tüdőrákom van – mondja Gabriella, aki a rengeteg borzalom felidézése alatt végig mosolyog rám. – Mi mást tehetnék? – kérdezi tőlem, mikor rácsodálkozom arcáról tükröződő derűre, majd azzal folytatja, a rák kezelése sikeres volt, ezért most ismét lehetőség lenne a szívátültetésre, de most már ő nem szeretné alávetni magát, főként a kora miatt, így jelenleg is egy beépített defibrillátorral él.

Idegen rendőrök

– Az első emeleti lakásunk ablaka a Dohány utcára nyílt, miután kórházba nem mehettünk, az ablakból figyeltük, mi is történik a Deák tér felé. Emlékszem, egy rendőr egy földön fekvő, kilőtt könnygázgránátot próbált bedobni a lakásunkba, de volt olyan lakás is, ahova gumilövedékkel lőttek. Az egyikben otthon volt egy férfi két gyermekkel, ha az ablaknál állnak, biztosan eltalálnak valakit, így mindössze az üveg csörömpölése okozott sokkot a kicsiknek

– teszi hozzá, jelezve azt is, ez nem egyszeri eset volt. – Láttuk azt is, hogy a rendőr sorfalból civil ruhás emberek léptek ki, eltűntek a Dohány utcában lévő irodaház mélygarázs bejárójában, pár perc elteltével pedig fradista zászlókkal, sálakkal a nyakukban mentek vissza az utcára, provokálni a tüntetőket. Nekik persze nem esett bántódásuk – véli Gabriella, aki beszél arról is, miért maradtak rejtve a Dohány utcában használt kamerák felvételei. – Én jó viszonyban vagyok a Mazsihisszel, így tudom, a központjukon vannak kültéri kamerák. A sérülésem körülményei miatt is szerettük volna kikérni a kamerák a felvételét, de nem tettek eleget a kérésünknek. – Feltehetően azért nem, mert – mint láttam – tőlük is jöttek kifelé beöltözött, szám nélküli fegyveresek – árulja el.

Arcukba röhögtek

A lövés, illetve az ezt követő szívinfarktus teljesen megváltoztatta Gabriella életét. Korábban a kereskedelemben dolgozott, amivel fel kellett hagynia, hiszen nem bírta a fizikai megterhelést. – Két évig egyáltalán nem tudtam dolgozni, ami anyagilag igen komoly kiesést jelentett, ami pedig lelkileg is nagyon megviselt.  Már ötvenéves elmúltam, amikor új szakmát kellett tanulnom, OKJ-s képzésen vettem részt, és lettem ápoló. Ebben a korban iskolába járni nem valami lélekemelő – teszi hozzá. A 2006-os borzalmak után a Nemzeti Jogvédő Szolgálat Gabriella ügyét is felkarolta. Kártérítési pert indítottak, az igazságügyi szakértői jelentésen túl voltak már, amikor a Fidesz-kormány megalakult, majd az állam kártérítést ajánlott fel, így elálltak a pertől. A segítség ellenére az elmaradt elszámoltatás fájó pont Gabriella lelkében. – Amikor, emlékeim szerint 2007 tavaszán az áldozatok és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat jogászai részt vehettek a képviselői irodaházban a történtek tisztázására összehívott találkozón – ott volt Gergényi Péter, néha maga Gyurcsány Ferenc is –, egyszerűen a képünkbe röhögtek, amikor feltártuk, mi történt velünk. A szándék csírája sem volt meg bennük a megegyezésre.

Pont azt mondták, amit Dobrev Klára a minap: „a rendőrök sérültek meg, nem a tüntetők”.

A rendőrök? Arról a két kislányról nem beszél senki, akik külföldről jöttek haza, a Rákóczi úton az árkádok alatt elkapták mindkettőt, begyűjtötték, agyba-főbe verték, mind emberi, mind női mivoltukban megalázták őket. Ezeket a lányokat lelki nyomorékká tették, ezért nem is mernek, nem is képesek kiállni a nyilvánosság elé. És ezek után azt mondták, a rendőrök sérültek meg! – háborodik fel Gabriella, hangsúlyozva, számtalan olyan brutális rendőri eljárás volt 2006-ban, amiről az érintettek nem is mernek beszélni.

Tüntetne

– Ha ’22-ben a baloldal nyer, abból káosz lesz – állítja határozottan, hozzátéve: ha Gyurcsányék nyernek, itt kő kövön nem fog maradni. – Ha így lesz, ki fog menni az utcára? – szegezem neki a kérdést, amire gondolkodás nélkül rávágja: Ki. – Annyi élet ment tönkre! Nem csak az enyém, sokunké. Volt, aki öngyilkos lett, miután kilőtték a szemét. Megnyomorítottak minket – mondja már könnybe lábadt szemmel. – Látja, azért néha nem mosolygok – jegyzi meg halkan.

(Borítókép: Apáthy Gabriella nyakán sérült meg súlyosan. Fotó: Mirkó István)