Vidnyánszky Attila ezt írta levelében:
Tisztelt Hallgatók!
Reagálni szeretnék arra a nyílt levélre, amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói közül sokan aláírtak egy zártkörű beszélgetésen elhangzottakkal kapcsolatban.
Bár a sajtóban tőlem idézett mondatok a szövegkörnyezetből kiragadva láttak napvilágot, még a félinformációkkal való „tudósítással” és a félreértésekkel együtt is vállalom mondandóm lényegét. A nyilvánosságra hozatal manipulatív jellege természetesen riasztó, de megszokott, ugyanakkor az „elhatárolódásnak" mint polgári jellemre utaló gesztusnak örülök. Az, hogy ez a nyílt levél egyáltalán megszületett, tanúsítja, hogy a modellváltást követő erőfeszítéseink nem hiábavalóak: jó úton járunk egy szabad légkörű egyetem kialakításában és fejlesztésében, ahol minden egyetemi polgár szorongás nélkül formálhat véleményt.
A mostani akció ugyanakkor elgondolkoztathat mindannyiunkat: vajon korábban miért nem voltak hasonlóan markáns tiltakozások? Miért nem hallottunk aláírásokról, petíciókról, tiltakozásokról egy olyan intézmény esetében, amelyet – a modellváltást többször bíráló – Schilling Árpád úgy jellemzett, hogy „a bűn beleivódott a falakba", vagy amelyet az átalakítással szemben ugyancsak kritikus Bodó Viktor korábban egy kuplerájhoz hasonlított. Utóbbi annak idején hozzátette: „Akinek van egy kis esze, az látja, mi és miért történik vagy nem történik, legfeljebb nem beszél róla, mert minek. Ez lesz ötven év múlva is. Így alakult ki, és így is marad... Az a baj, hogy erről csak egymás között lehet beszélgetni." Szükséges volt tehát nem csak infrastrukturális, hanem szellemi értelemben is a modellváltás.
A tény, hogy a modellváltás előtt nem születtek hasonló dokumentumok, két választ enged nekünk: a régi SZFE-n vagy féltek, vagy egyet gondoltak, mindkét lehetőség rémisztő.
Ahogyan azt a mostani nyílt levelet kiprovokáló beszélgetés során elmondtam: a Szovjetunió kommunista világában szocializálódtam, ahol megtanultam: mindent akarok, csak ezt a rémisztő légkört nem.
