Isten szeretetét közvetíteni a kórházban

Most megyek, most csinálom és most beszélünk, mert nem biztos, hogy lesz holnap – vallja az Uzsoki Utcai Kórház és a Dél-pesti Centrumkórház református lelkésze, aki – mint fogalmaz – egyfajta mediáló szerepet tölt be a beteg, a hozzátartozó és az egészségügyi személyzet között. Donhauzer-Drabik Rózsa szerint a mai korban az őszinte beszélgetéseknek, az értő figyelemnek felbecsülhetetlen értéke van, amely által Isten szeretetét közvetíti a betegnek.

A sürgősségitől a hospice-ig

A jelenlegi munkahelyein szerzett tapasztalatokra térve Donhauzer-Drabik Rózsa úgy fogalmaz: a sürgősségi osztály a gyorsaságról szól, a hospice pedig épp az ellenkezőjéről, hogy az ember lelassuljon, összegezze az életét, elrendezze a dolgait, és próbáljon szembenézni a halállal. Természetes módon ilyenkor előjönnek a félelmek, a düh, illetve az az érzés, hogy „én még nem akarok meghalni”. Ez főként a fiatalabb, negyven-ötven év közötti családos emberekre igaz, akik mostanában egyre gyakrabban kerülnek a hospice-osztályra.

 – A betegágy mellett zajlanak a legőszintébb beszélgetések, mert az embereknek őszinte kérdéseik vannak, én pedig abban próbálok segíteni, hogy megtalálják a válaszokat.

Ilyenkor azonban, amikor a beteg elmondja, ami benne zajlik és sebezhetővé teszi magát, akkor mentő szeretettel kell felé fordulni, hangsúlyozva azt, hogy van, akinek fontos, van, aki szereti, illetve segíteni abban, hogy elhiggye: ezek nem csak frázisok és nem csak klisék. Emellett nagyon fontosnak tartom a hitet, a humort és hálát is. Isten ugyanis sokféle erő-, öröm-, és hálaforrást ad nekünk, csak ezekben a nehéz helyzetekben elfeledkezünk róluk – mutat rá.

Megnőtt a spirituális igény

A beszélgetés során szóba kerül a pandémia is, majd kiderül, hogy – bár sok kórházlelkész nem – ő „azok közé a szerencsések közé tartozott”, akik a járványhullámok alatt is bejárhattak a kórházakba. Amikor arról kérdezem, hogy miként reagáltak a betegek a kiszolgáltatott helyzetekre, keresték-e a kapaszkodót, elmondja: megnőtt a spirituális igény, amelyben a kétségbeesés mellett az is közrejátszott, hogy kizárták a látogatókat, így senkivel nem tudtak beszélgetni.

Szavai szerint azonban kórházlelkészként nemcsak a lelki támogatásra figyelt, hanem a páciensek és a hozzátartozók közötti kapcsolatteremtést is segítette, sürgős esetekben ki- és beszállított dolgokat, vagy éppen rokoni kérésre virágot vásárolt, hogy anyák napján meglepje az egyik beteget. Véleménye szerint azonban a dolgozóknak is legalább akkora szükségük volt a támogatásra, mint a betegeknek.

– Az első hullám alatt – amikor még nem volt vakcina, sőt a betegség kimenetele is kiszámíthatatlan volt – az orvosok, kórházi alkalmazottak részéről is sokkal nagyobb spirituális igényt tapasztaltam, így az intézmény belső levelezésén keresztül Heti remény címmel bátorító üzeneteket küldtem nekik, sőt arra is volt példa, hogy a kérésükre úrvacsorát osztottam – idézi fel. A kórházlelkész ezért a karácsonyi ünnepek kapcsán is figyel arra, hogy a kórházban is ünnepi hangulat legyen. – Minden rituálénknak – legyen az az adventi gyertyagyújtás, az úrvacsoraosztás vagy kántálás – amit a kórházba be tudunk hozni, az az üzenete, hogy Isten jelen van, Krisztus itt is megszületett, gondol ránk, és a nehéz körülmények között is van remény – hangsúlyozza.

Borítókép: Donhauzer-Drabik Rózsa református kórházlelkész szolgálat közben. Fotó forrása: (Szent Damján Görögkatolikus Kórház/Facebook)