Egy hot-dogot a következő benzinkútnál.
Ez voltál te, Sanyi. A tökéletesbe oltott egyszerűség, miközben a tornádó útjában álltál. A művészlélekkel és zseniális képességekkel megáldott fényképész, aki soha, egyetlen pillanatra sem hitte el igazán, mire képes. Hiába mondtam neked, hogy a képeid szinte megszólalnak, hiába bizonygatták a pályatársak, a kollégák, hogy olyanra vagy képes, amire kevesen ezen a földön. Megint jött a rád jellemző mosoly, miközben szinte elnézést kértél azért, hogy a világon vagy. Amikor mikrofonba kiáltották a nevedet, amikor egy-egy átvett díj, kitüntetés után az újságok és online magazinok címlapjára kerültél, a legszívesebben elbújtál volna, tudomást sem véve az egészről, mert mindig azt mondtad, hogy ez a történet nem rólad szól, hanem a munkáról, a képekről. Ezért aztán – bámennyire is sok időt töltöttünk együtt, bármennyire is magunk mögött hagytunk ezer meg ezer kilométert – képtelen voltam olvasni a gondolataid között. Nem hagytad, mert nem akartad hagyni. A te világod, a magad képére formált boldogság azonban nem volt elég ahhoz, hogy csodálatos földi pályafutásod folytatódjék.
Most megint a címlapon vagy. Annyira azonban ismerlek, hogy ezen is csak mosolyogni tudsz. Innentől kezdve nem kell azon agyalnod, mit hoz a ma, nem állsz értetlenül a hétköznapi embereket foglalkoztató problémák előtt. Az égi kávézóban ott ül az asztalnál pálya- és kortársad, a három évvel ezelőtt, 42 évesen eltávozott másik zseni, Móricz-Sabján Simon. A kávédat kitöltötte, a széket kihúzta, csak le kell ülnöd, hogy végre elmeséld életed történetét. Azt, amit mi, idelent maradók annyira szívesen meghallgattunk volna. Mert a fotóművész könyve, az igazából soha ki nem nyitott album már nem készül el. De a képeid és a fotók által a neved megmarad az örökkévalóságnak.
