„Az aszály kialakulásában a légköri cirkuláció fontos szerepet játszik. A tartós anticiklonok és magaslégköri gerincek eltérítik vagy legyengítik a csapadékot hozó frontokat. A leszálló légmozgás napos, száraz időt eredményez, miközben a meleg levegő, a napsugárzás és a szél fokozza a tavak párolgását. A kiszáradó talaj tovább erősíti a felmelegedést: egyre kevesebb energia fordítódik párologtatásra, és egyre több a felszín és a levegő közvetlen melegítésére. A globális felmelegedés nem önmagában felelős minden egyes aszályért, de magasabb hőmérsékleti alapról indulva növeli a párolgási vízigényt, és gyakoribbá, hosszabbá és intenzívebbé teszi a hőhullámokat” – fejtették ki.
Mit árul el a tó fenekén fekvő „klímaarchívum”?
A kutatók úgynevezett radiokarbonos kormeghatározással állapították meg az üledékrétegek korát, majd többféle vizsgálati módszerrel tárták fel, hogyan változott a Balaton környezete az elmúlt évezredek során.
Megvizsgálták az üledék kémiai összetételét, az ásványok összetételét és szerkezetét, valamint a bennük található elemek és izotópok arányát, amelyekből a párolgás mértékére és a vízszint változásaira lehet következtetni.
Korszerű mikroszkópos vizsgálatokkal azt is elemezték, hogyan épülnek fel azok a karbonátásványok, amelyek egykor a Balaton vizében képződtek. A megközelítés különlegessége, hogy nem csupán az üledék kémiai összetételét, hanem az egykor kivált magnéziumtartalmú kalcit és protodolomit kristályszerkezetét is felhasználták a párolgás és a vízszintváltozások rekonstrukciójára.
A kutatók két olyan időszakot azonosítottak a Balaton történetében, amikor a párolgás erős volt, a vízszint pedig tartósan alacsony: körülbelül 8050 és 7350, illetve 5450 és 4500 évvel ezelőtt.
A két időszak közül az első volt a legszárazabb az elmúlt 11 ezer évben. Ekkor a nyarak melegebbé váltak, miközben kevesebb nedvesség érkezett a térségbe. A tó vizének fokozott párolgását az üledékben megőrződött geokémiai nyomok is jelzik, emellett a környéken a szárazságtűrő, sztyeppei növényzet is elterjedt. Az ősi vízállás nem fejezhető ki pontosan a mai siófoki vízmérce centimétereiben. A medermorfológiai és palaeoökológiai becslések szerint azonban a vizsgált mag helyén a vízmélység mindössze körülbelül 2,5–3,5 méter lehetett, szemben a 2017-es 4,2 méterrel. Ez, a meder hosszú távú változásainak bizonytalanságát figyelembe véve, nagyságrendileg 0,7–1,7 méterrel alacsonyabb vízfelszínt jelez. A mélyebb nyílt víz területe erősen összehúzódott, és főként a Szemesi-medencére korlátozódhatott, bár a tó nem száradt ki teljesen (2. kép).
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!