Népszerű a mentőszolgálat önkéntes programja

Van, aki már az általános iskolai életmentő tanfolyamon is tudta, ez a neki való életpálya, míg más informatikusvégzettségét tette félre, hogy mentőápoló lehessen, és olyan is, aki valóságos életmisszióként tekint erre a hivatásra. Az Országos Mentőszolgálat önkéntes programjára mindenki más-más okból érkezik, de egy cél hajtja őket: hogy életeket mentsenek.

A képzés résztvevői tapasztalt szakemberektől tanulhatnak Fotó: Bach Máté

A képzés résztvevői tapasztalt szakemberektől tanulhatnak
Fotó: Bach Máté

A fent említett három lány egészségügyi középiskolában végzett, és azért vannak itt, mert szeretnék elmélyíteni az ismereteiket, és első kézből tanulni azoktól, akik minden nap a terepen bizonyítanak.

– Minél több időt töltök itt, annál inkább érzem, hogy a helyemen vagyok – mondja Barbara, akinek egyetlen félelme, hogy olyan esethez kell majd mennie, ahol egy súlyosan megsérült gyermek szorul ellátásra.

– A családunkban történt egy tragédia, emiatt határoztam el, hogy a segítségnyújtást választom hivatásnak. Ez számomra tehát nem csak munka, hanem életmisszió is – mondja Virág, majd hozzáteszi: néhány éve szemtanúja volt egy autóbalesetnek. – A kocsi nekicsapódott a falnak, teljesen összeroncsolódott. Az anyósülésen lévő utas eszméletlen volt. Sokan megálltak segíteni, de mindenki ki akarta húzni a sérültet a gépkocsiból, én viszont nem engedtem, mert tudtam, nem lehet mozgatni addig, amíg nem tisztázott, hogy sérült-e a gerince. Mentőt hívtunk, akik végül megköszönték, hogy megakadályoztam, hogy a sérültet kiemeljék – idézi fel a történteket.

– A többiekkel ellentétben, nekem nincs egészségügyi múltam, informatikusként végeztem – veszi át a szót Máté, aki egy közösségi oldalon találta meg az önkéntes program hirdeté­sét. – Megszólítva éreztem magam, már csak azért is, mert nem mindegy, hogy egy éles helyzetben oda tudok menni segíteni vagy elfordítom a fejem. Azzal a céllal jöttem ide, hogy rutint szerezzek az elsősegélynyújtásban, de már az első napon eldőlt, hogy jóval többet szeretnék ettől a szakmától, és belevágok a mentőápolói képzésbe is – árulja el.

A következő gyakorlati óra a mentőautóban telik, ahol Vitai Zoltán mentőtechnikus tart ismertetőt a különböző életmentő műszerek között.

– Tizennyolc éve vagyok a szakmában, de még mindig ugyanaz a lendület hajt, mint az első munkanapomon. Persze van, hogy az ember fáradt, de ezeken a napokon is mindig történik valami, ami újra tüzet gyújt bennem. Amikor megérkezünk egy helyszínre, és látom az emberek szemében a megnyugvást, az a legerősebb dopping – avatja be a hallgatóságot, majd egy hatalmas táskát tesz a hordágyra, amelyből az intubáláshoz, vagyis a légcső biztosításához szükséges eszközök kerülnek elő, majd egymás után sorban a többi.

Az önkéntesek képzése egy tanteremben folytatódik. A tanterem padlóján egy „ambu baba” hever, mellette Hegedűs Lajos mentőtechnikus áll. A mezőtúri mentőállomás munkatársa azonnal a lényegre tér. – Az első, amit meg kell tanulnotok, az a lélekjelenlét megőrzése: ha valaki összeesett, nem rohanunk oda, hanem meggyőződünk arról, hogy biztonságosan meg ­tudjuk-e közelíteni, nincs-e szikrázó vezeték, dühös kutya, késes támadó vagy épp egy összeomlóban lévő épület – sorolja a szakember, aztán lépésről lépésre ismerteti a képzeletbeli sérült ellátásának, újraélesztésének menetét.

Közben ismét megszólal a mentőállomás csengője, az egyenruhás felpattan, mire az egyik önkéntes azonnal átveszi a helyét a defibrillátornál.

– Gyakoroljatok, amíg vissza nem érek! – hadarja az elsiető mentőtechnikus.