Teleki Pál ezzel egy időben az amerikai Hearst Press-nek kifejti: „a király személyi érdekeinek és a magyar nemzet érdekeinek összeütközésénél minden magyar az egész nemzet érdekeiért száll síkra és ezért küldjük el a királyunkat. Kérdezhetnék, miért nem vitettük át határunkon esetleg csendőrkísérettel a királyt. Erre csak azt válaszolhatom, hogy miután Károly koronázott királyunk, a nemzeti érzés nem engedi meg, hogy az osztrák bolsevikiek esetleges bántalmazásának tegyük ki őt, mindenesetre oly bánásmódnak, amely nem egyeztethető össze a magyar király méltóságával akkor sem, ha magánszemélyként utazik.”
Gratz Gusztáv külügyminiszter a Házban a külpolitikai helyzetet tárja föl a Pesti Hírlap 7-i beszámolója szerint. „Ismeretes a Ház előtt, a kis entente-államok vezető férfiainak többrendbeli nyilatkozataiból is, hogy a prágai, belgrádi és bizonyos mértékben a bukaresti és római kormányok is egymással bizonyos megállapodásokra léptek az uralkodócsalád visszatérésének esetére. Ezekre támaszkodva jelentette ki két hónappal ezelőtt Benes (csehszlovák külügyminiszter – a szerző), hogy ez casus bellit jelentene. Hasonló kijelentések történtek, nem nyilvánosan, jugoszláv részről, továbbá román és olasz részről is. Amikor őfelsége váratlanul megjelent, ezek a nyilatkozatok a magyar kormány előtt közvetlenül is megismételtettek. Március 28-án a román követ jelentette ki határozottan, hogy Károly király visszatérését Románia érdekeivel ellentétben levőnek lenne kénytelen tekinteni. […] Március 28-án az olasz ügyvivő is kijelentette, hogy a Habsburg-ház restaurációjának megakadályozása az olasz külpolitika sarkalatos elve és az olasz kormány ennek megfelelően fog eljárni. A jugoszláv kormány megbízottja március 29-én jelentette ki, hogy Károly király visszatérése casus bellit jelentene. […] Március 30-án a cseh megbízott is közölte, hogy ha a kérdésben Magyarországon fait accompli-t teremtenének, a prágai kormány fenntartja magának a szükségesnek vélt elhatározásokat és rendszabályokat és még hozzátette, hogy ha Károly azonnal el nem hagyja az országot, a prágai kormány szövetségeseivel egyetértve kényszereszközökhöz fog nyúlni. (Nagy zaj.) Mindezekből konstatálható, hogy a kis entente kormányai fenyegető álláspontot foglaltak el Magyarországgal szemben és e tekintetben a felelős magyar tényezők arra a meggyőződésre jutottak, hogy szomszédaink a puszta fenyegetésnél nem álltak volna meg.” A külügyminiszter megjegyzi: „A történelemben példátlan eset az, amit a szomszéd államok velünk szemben elkövettek: hogy idegen kormányok casus bellivel való fenyegetéssel kényszerítsenek egy államot, amelynek függetlenségét ők maguk szerződésbe iktatták. […] Benes a cseh szenátusban azt a nézetet kockáztatta meg, hogy Magyarországra rá kell kényszeríteni azt, amit ő demokráciának nevez. (Nagy zaj.) […] arculcsapása a demokratikus gondolkodásnak, ha valaki valakire a maga felfogását erőszakkal akarja rákényszeríteni. (Zajos helyeslés és taps.) Ez nem demokratikus elmélet, hanem ugyanaz, amelyet a bolsevizmus hirdet. (Nagy taps.) Ha ez az elv uralomra jutna, az európai kultúra halálharangját húzná meg, mert mindenki háborúját jelentené mindenkivel szemben. […] Azok a fenyegetések, amelyeknek kitéve voltunk, teljesen ellenkeznek azokkal az elvekkel is, amelyeket maguk azok az államok, kik azokat velünk szemben alkalmazták, állítottak fel abban a békeszerződésben, amelyet reánk kényszerítettek és amelyiknek hurka állandóan fojtogatja nyakunkat.”
