S hogy mi a demokráciával kapcsolatos vita tétje kettejük között?
Nem más, mint két demokráciamodell közötti ellentét. A nyugatnémet, majd 1990. október 3-ától immáron össznémet demokratikus berendezkedés lényege a konszenzuskeresés egyfelől a politikai többség és kisebbség, vagyis kormányzat és ellenzék között, illetve konszenzuskeresés a kormányzat, a szakmai és érdek-képviseleti szervezetek, valamint civil társadalom képviselői között. E konszenzusos demokráciamodell mögött a német történelem áll; a nácizmus és a második világháborús náci bűnök utáni időszakban, az Egyesült Államok támogatása (Marshall-segély) és persze ellenőrzése (katonai jelenlét) mellett a német politikai elit egyetlen utat választhatott, mégpedig azt, hogy a nácizmus árnyékán túllépve, az összes politikai párt és politikai erő együttműködik egy megegyezésekre épülő – s az újnácizmust kirekesztő –, a múltat feledtető mintademokrácia létrehozásán. És el kell ismerni: ez sikerült is nekik, a konszenzusos demokráciamodell igen jól működik náluk.
Azonban egészen más a helyzet nálunk: Magyarországon az antikommunizmus-posztkommunizmus és a globalista-nemzeti (valahai népi-urbánus) törésvonalak mentén éles, hideg polgárháborús hangulat alakult ki és jellemző immáron 25 éve, s ez nyomja rá a bélyegét a demokráciánk minőségére. A miénk konfliktusos demokrácia, a jó kompromisszumoknak és konszenzusoknak még nem alakultak ki a lélektani előfeltételei. Nagyon fontos persze, hogy ezek végre kialakuljanak, ám még nem tartunk itt.
Ezért, amíg Németországban együttműködésekre épül a demokrácia, addig nálunk küzdelmekre és harcokra. De demokrácia mindkettő, s a magyar demokráciából is lehet egyszer még „német”, vagy ahhoz hasonló demokrácia. Ahogyan a németek képesek voltak tanulni a múltjukból, talán mi is képessé válunk egyszer erre.
Addig pedig nem marad más, mint amit Merkel asszony ajánl: mélyítsük el az egymás rendszereivel kapcsolatos ismereteinket – s talán így a megértés is mélyebbé válik.
