Merkel nem főnökként, hanem partnerként érkezett hazánkba

A kancellár egy európai partnerországhoz jött látogatóba, egyenlő félként tárgyalt vele.

Hiába próbálta meg néhány média és sajtó még utólag is úgy beállítani a találkozót, hogy Merkel asszony erős kritikákat fogalmazott meg, ma már a reálisabban gondolkodó baloldaliak is elismerik, hogy elmaradt az általuk várva várt pellengérre állítás. Ellenkezőleg: Merkel kancellár jelenlétével, mondataival, hozzáállásával egyértelművé tette, hogy Magyarország európai ország, az unió fontos tagja, akivel tárgyalni lehet és kell.

Természetesen itt fel lehet vetni, hogy a kancellár asszony mind a sajtótájékoztatón, mind pedig az Andrássy egyetemen bizonyos, közvetett kritikákat is megfogalmazott a magyar kormány demokratikus gyakorlatával kapcsolatban, felvetve a kisebbségbe szorult ellenzékkel, illetve a civil szervezetekkel kapcsolatos tolerancia és nagyvonalúság fontosságát, illetve az illiberális demokráciafelfogás elfogadhatatlanságát.

Ez mind igaz, de mindennél fontosabb az, hogy milyen szövegkörnyezetben, s milyen alapállásból fogalmazta meg véleményét Angela Merkel.

S itt van a lényeg. A kancellár asszony mondataival és gesztusaival is világossá tette – a sajtótájékoztatón és az Andrássy egyetemen egyaránt –, hogy két, demokratikus ország kormányfőjének vitájáról van szó a demokrácia működésének egyes részkérdéseiről. Tehát itt nem a „főnök” érkezett meg a beosztottjához, akit jól „leteremt” az állítólagos, autokratikus elhajlásaiért, sőt még talán meg is bünteti őt mindezért (ez volt a baloldali közszereplők wishful thinkingje, vagyis vágyálma), hanem egy klubhoz tartozó tagok véleménycseréje és időnkénti vitája zajlott le.

Utóbbinak ékes bizonyítékát adják Merkel asszony finom megfogalmazásai. A sajtótájékoztatón az ellenzék és a civil szervezetek helyével, sőt még az illiberális demokrácia gondolatával kapcsolatban is – nem szó szerint, nagy vonalakban – úgy fogalmazott, hogy „az ezzel kapcsolatos álláspontjaik megvitatását a későbbiekben még el kell mélyíteniük”. Az, aki egy vitát a továbbiakban el akar mélyíteni, az nem megbélyegzi, nem kirekeszti és megfeddi a másik felet, hanem partnerként tekint rá, akivel vannak ugyan nézetkülönbségei – melyik barátságban nincsenek? –, de ezek feloldása a további viták során lehetségessé válik.

S hogy mi a demokráciával kapcsolatos vita tétje kettejük között?

Nem más, mint két demokráciamodell közötti ellentét. A nyugatnémet, majd 1990. október 3-ától immáron össznémet demokratikus berendezkedés lényege a konszenzuskeresés egyfelől a politikai többség és kisebbség, vagyis kormányzat és ellenzék között, illetve konszenzuskeresés a kormányzat, a szakmai és érdek-képviseleti szervezetek, valamint civil társadalom képviselői között. E konszenzusos demokráciamodell mögött a német történelem áll; a nácizmus és a második világháborús náci bűnök utáni időszakban, az Egyesült Államok támogatása (Marshall-segély) és persze ellenőrzése (katonai jelenlét) mellett a német politikai elit egyetlen utat választhatott, mégpedig azt, hogy a nácizmus árnyékán túllépve, az összes politikai párt és politikai erő együttműködik egy megegyezésekre épülő – s az újnácizmust kirekesztő –, a múltat feledtető mintademokrácia létrehozásán. És el kell ismerni: ez sikerült is nekik, a konszenzusos demokráciamodell igen jól működik náluk.

Azonban egészen más a helyzet nálunk: Magyarországon az antikommunizmus-posztkommunizmus és a globalista-nemzeti (valahai népi-urbánus) törésvonalak mentén éles, hideg polgárháborús hangulat alakult ki és jellemző immáron 25 éve, s ez nyomja rá a bélyegét a demokráciánk minőségére. A miénk konfliktusos demokrácia, a jó kompromisszumoknak és konszenzusoknak még nem alakultak ki a lélektani előfeltételei. Nagyon fontos persze, hogy ezek végre kialakuljanak, ám még nem tartunk itt.

Ezért, amíg Németországban együttműködésekre épül a demokrácia, addig nálunk küzdelmekre és harcokra. De demokrácia mindkettő, s a magyar demokráciából is lehet egyszer még „német”, vagy ahhoz hasonló demokrácia. Ahogyan a németek képesek voltak tanulni a múltjukból, talán mi is képessé válunk egyszer erre.

Addig pedig nem marad más, mint amit Merkel asszony ajánl: mélyítsük el az egymás rendszereivel kapcsolatos ismereteinket – s talán így a megértés is mélyebbé válik.