Görög válság: megszületett az európai démosz

Véget ért egy korszak az Európai Unió történetében. Pogátsa Zoltán írása Athénból.

2004-ben öt magyarból négy őszintén és lelkesen arra szavazott, hogy az Európai Unió tagja legyünk. Jelen sorok írója hosszú éveken át tanította az uniót nemcsak egyetemi szinten, hanem Kelet-Európa-szerte társadalmasító előadásokon is. Schengen, az Erasmus, az euró, általában egy egységes, szabad, szociális, demokratikus és fenntartható Európa volt generációk álma. Miután beléptünk és világossá vált, hogy a közösség komoly belső válságban van, akkor is amellett érveltünk, hogy az unió ellen nem elzárkózva kell „szabadságharcot” vívni, hanem szövetségeseket keresve kell átalakítani belülről. Drámai látni, ahogy ezekben a napokban a harmonikus, együttműködő Európa ezen álma véget ért

A távozó Varufakisz görög miniszter elmondta: a februárban kezdődő tárgyalásokat abban a hitben vállalták, hogy ott racionális vitákban képesek lesznek bemutatni a másik félnek, hogy Görögországban politikai földcsuszamlás következett be. Egy olyan kormány került hatalomra, aminél tisztábbat Európa soha nem fog kapni. Egy kormány, amely kész az oligarchák által foglyul ejtett demokrácia megtisztítására, annak a korrupciónak a megszüntetésére, amely a 2009 előtti adóssághegyet okozta. Amely keynesiánus, szociáldemokrata gazdaságpolitikát akar ahelyett a megszorítás helyett, amely az adatok alapján egyértelműen gazdasági és társadalmi katasztrófába sodorta Görögországot 2009 és 2014 között. Hogy az új kormány vágások helyett befektetni szeretne a gazdaság értékteremtő képességébe. Hogy érdemes lenne megtámogatni egy igazi „görög hitelcsomagot”, ha már 2009 után megtámogattak két olyat, amelynek összegei valójában több mint 90 százalékban a megelőző időszak adósságállományát ostobán megfinanszírozó és ezért összeomlás által fenyegetett nyugat-európai bankok megsegítésére költődött, nem pedig reformokra Görögországban. Joggal gondolhatták azt, hogy minderről meggyőzhetik az uniós tárgyalópartnereket, hiszen a közgazdaság-tudomány globális elitje támogatta meg az álláspontjukat. Ezért még azt is bevállalták februárban, hogy fél éven át nem kormányozhatnak érdemben, minden lépésüket csak a trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap hármasa – a szerk.) ellenjegyzésével teszik meg. Ezzel kitették magukat annak, hogy az üzleti sajtó majd mindössze pár hónap megkötött kézzel való kormányzás után a nyakukba varrja az évtizedek alatt felhalmozódott adósságállomány miatt bekövetkező államcsődöt.

Varufakisz szerint azonban egy idő után világossá vált számukra, hogy az európai pénzügyminisztereknek az a politikai célja, hogy a Sziriza északi modellre épülő és keynesiánus gazdaságpolitikája ne teremthessen precedenst, ne hozhassa helyzetbe saját hazai megszorításellenes pártjaikat. Az üzleti sajtó minden érv nélkül szélsőbalosnak írta le azt a szocdem Szirizát, amiről később bebizonyosodott: annyira Európa-párti volt, hogy semmiféle B tervet nem készített az eurózóna elhagyására. Sokan kétkedve fogadták Varufakisz állításait, mígnem a napokban világosság vált: Schäuble (német pénzügyminiszter – a szerk.) célja még ennél is ambiciózusabb, hiszen ma már nyíltan Athén kiszorítására játszik a valutaövezetből. A cél mindvégig az volt, hogy a kormány fogadja el a megszorításokat, vagy vigye Görögországot csődbe, illetve ki az eurózónából. Ebben az esetben évtizedekig lehet mutogatni majd: így jár, aki megszorításellenes politikusokra szavaz. Az IMF fél éven át asszisztált Schäublénak, és csak a Guardian kiszivárogtatásai után kényszerült rá, hogy nyilvánosságra hozza: soha nem gondolta részleges adósságeltörlés nélkül fenntarthatónak Görögország megsegítését. Becsületükre váljék, hogy azóta viszont ezt konzekvensen képviselik is.

Sikerült-e Schäuble terve? Úgy néz ki, igen. Ciprasz miniszterelnök annak ellenére behódolt, hogy pár nappal előtte a görögök 61 százaléka, a fiataloknak pedig egyenesen 85 százaléka mondott nemet a megszorítások folytatására. Ehhez képest Ciprasz napokon belül elfogadott egy olyan tervet, amely szemben áll a Sziriza programjával.

Vegyük észre, hogy az Eurócsoport (az eurózóna-tagállamok pénzügyminisztereinek tanácsa – a szerk.) által támogatott és Ciprasz által végül elfogadott tervezet teljesen szembemegy az unió saját elfogadott (úgynevezett „lisszaboni”) versenyképességi stratégiájával. Annak értelmében ugyanis az Eurócsoportnak a minden más uniós tagállamnál alacsonyabb görög oktatási és kutatás-fejlesztési (k+f) büdzsé emelését kellett volna szorgalmaznia, a befektetést a tudásalapú versenyképességbe. Emellett a költségvetést ellehetetlenítő masszív offshore elszivárgások megszüntetését. Ezek helyett mik voltak az Eurócsoport fő követelései? A már felére vágott nyugdíjak további csökkentése, a nyomorgó időseket megsegítő transzferek eltörlése, a turizmus brutálisan magas adóztatása, az Észak- és Nyugat-Európában általános iparági bérmegállapodások vissza nem állítása. Tényleg komolyan gondolhatja valaki, hogy öt év kudarcos megszorításai után ezek a lépések fogják visszaállítani Görögország fizetőképességét? Lehet azt mondani, hogy a pénzügyminiszterek megszorításpártisága felülírja az unió saját hosszú távú versenyképességi stratégiáját, de akkor ki kell mondani, hogy az halott: az eurózóna tagállamaiban tilos a keynesiánus gazdaságpolitika, az északi modell!

Miért alkudott meg Ciprasz? Nem Schäuble miatt, hanem mert az Európai Központi Bank (EKB) gyakorlatilag kiszárította a görög bankrendszert. Intellektuálisan nem őszinte az, aki a görög helyzet elemzésénél figyelmen kívül hagyja Charles Wyplos, Pauld de Grauwe és Barry Eichengreen állásfoglalásait, akik az eurózóna vezető akadémiai közgazdászai. Sziriza-pártisággal nem vádolhatók, ellenben az ő könyveikből tanulják az európai monetáris politikát világszerte. Ezek az urak feketén-fehéren leírták, hogy az EKB a Sziriza kormányra kerülésekor politikai okokból ellehetetlenítette azt a görög pénzügyi rendszert, amelyiket a megelőző év végének stressztesztjein még rendben lévőnek talált. Sőt, ezen pártatlan monetáris politikai guruk szerint már az is szembement az EKB statútumával, hogy kizárta a görög kormányt a kötvényvásárlási programjából, mellyel Athén olcsó forráshoz jutott volna értékteremtő programja megvalósításához. A görög bankok nem a Sziriza miatt kényszerültek bezárni, hanem az uniós fél politikai nyomásgyakorlása miatt. Ezt világosan látták azok a görögök is, akik nemmel szavaztak a népszavazáson. A referendum után a bankrendszerre nehezedő nyomásgyakorlás folytatódott. Hirtelen világossá vált, hogy az a Sziriza, melyet ellenfelei azzal vádoltak, hogy a drachma visszavezetése a titkos célja, a valóságban olyannyira elkötelezett volt az euró mellett, hogy semmilyen tervet nem készített az övezet elhagyására. Ciprasznak egészen egyszerűen elfogytak a lehetőségei a saját politikája érvényesítésére.

Összességében tehát az történt, hogy a megszorító politika mellett elkötelezett európai politikai elit az unió technokrata intézményrendszerét politikai nyomásgyakorlásra használta fel. Akik keményebben fogalmaznak, azok szerint politikai puccsot hajtott végre Athénban. Tette mindezt nem egy szélsőséges párttal, amely államosított volna, tervutasítást vezetett volna be, el akarta volna hagyni az uniót, vagy akár csak az eurózónát. Egy olyan demokratikusan megválasztott és népszavazáson megerősített kormányt buktattak meg, amely elkötelezett európai és európárti volt, mérsékelt szocdem és keynesiánus. Világosan látni kell: a létező EU létező politikai establishmentje még ezeket a mérsékelt politikai alternatívákat sem tűri meg, ha az veszélyeztetné a beágyazódott neoliberalizmus hegemóniáját. Természetesen egy neoliberális meggyőződésű szemlélőnek ez a megközelítés nem meggyőző. Szíve joga így gondolkodni. Arra azonban nincs joga, hogy megkérdőjelezze ennek az alternatívának a létezését, vagy egy tagállam jogát, hogy kipróbálhassa azt. Egyetlen uniós szerződés sem tiltja a megszorításoktól eltérő gazdaságpolitikát, vagy szolgáltat jogalapot az ország újrafinanszírozásának, kereskedelmi bankrendszerének rosszhiszemű megfullasztására. Az Európai Unió versenyképességi listáját évek óta az északi modell országai vezetik. A keresletnövelő gazdaságpolitika pedig tetten érhető szinte minden a válságból sikerrel kilábaló gazdaság esetében az USA-tól Észtországon át Lengyelországig, nem is beszélve magának az EKB-nak a mennyiségi könnyítési programjáról.

A technokrata, politikai eunuch unió fél évszázados története ezzel lezárult. A görög válságban megszületett a régóta várt európai démosz. Zajosabb és kellemetlenebb, mint amilyennek a brüsszeli elit akarta. De most már legalább a valódi kérdésekről beszélünk. Soha többé nem áll majd az uborka görbületének szabályozása az európai integráció fókuszpontjában. A beágyazódott neoliberalizmus azonban olyan mértékben megerősítette az etnikai sztereotipizálásra alapuló nemzetek közötti ellentéteket, hogy nagyon nehéz lesz innen megmenteni az egységes Európa álmát.

A szerző közgazdász, Görögország-szakértő, a Nyugat-Magyarországi Egyetem docense