Forradalom söpörheti el a GDP diktatúráját

Kizsákmányoljuk a Földet és magunkat is, ebből nagyon nagy baj lesz – mondják a „nemnövekedés” hívei.

Magyarán csökkenteni kell a termelést, a fogyasztást, a szállítást, a munkaórákat. Ugyanakkor erősíteni kell az újrafeldolgozást, újrahasznosítást – és mindezt az ökolokalizmus jegyében, azaz a helyi fogyasztást nagymértékben helyi termeléssel kielégíteni.

A nemnövekedés tudományos tevékenysége ezért szakpolitikailag is releváns kutatásokat tenne le a döntéshozók asztalára, miközben a mozgalmi munka sem állna le, helyi szerveződések és közösségi kezdeményezések létrehozása mellett az erre hajlandó vállalkozásokat is bevonnák. Az egyéni életmódban is lehet „nemnövekedni”: a fogyasztás tudatos visszafogásával, önkéntes munkával akár.

Mint a közgazdász elmondta, ő magas beosztású fejlesztéspolitikai szakemberként mondott le akkori pozíciójáról, mert úgy érezte, hogy az, amit ott elősegít, nem fejlődés, ugyanakkor a nemnövekedés nem egyenlő a lemondással. A dolog lényege csak annyi, hogy a

„fogyasztással kapcsolatos biztonságérzetét cserélte le valami másra”.

Nyilván egy mélyszegénységben élőtől ezt nem lehet elvárni, ezért is lenne lényeges a jövedelem igazságosabb újraelosztása, hiszen vannak tartalékok a rendszerben – jelentette ki.

Mindez nagyon szép, de mégis hogy lehetne rávenni az embereket arra, hogy kevesebbel is beérjék? Hogy lehet egész országok döntéshozót meggyőzni arról, hogy muszáj meglépniük? Egy szélsőségesen kiélezett gazdasági versenyhelyzetben – amely ráadásul háborúkkal és nagyhatalmi pólusokkal is terhelt – mégis ki tenné le először a „gazdasági” fegyvert? Ezekkel a kérdésekkel fordultunk Köves Alexandrához.

A növekedési kényszerrel járó mai problémák, beleértve a migrációt, nagyobb veszéllyel járnak, mintha finoman elkezdenénk az átalakításokat – felelte az adjunktus –, mert eljöhet az a pont, hogy túl sok embernek nem lesz vesztenivalója. Ha Görögország valóban kilépett volna az EU-ból, és faképnél hagyta volna a hitelezőit, az nagyon izgalmas helyzetet hozott volna – mondta –, és ez mutatja, mennyire sérülékeny a mai rendszer, és hogy egyáltalán nem hülyeség alternatívákat keresni.

Az elégedetlenség, a kiábrándultság pedig, amely ma egyre szélesebb körben érzékelhető, előbb-utóbb a demokratikus országokban kikényszeríti a változásokat. Egy-egy autoriter rezsimnek, mondjuk Kínának sem mindegy, ha Európában például nem tudja eladni a cipőt egy ezresért, hanem „bele lesz árazva az az ökológiai kár, amelyet a gyártása okoz”.

Ami az embereket illeti, ők fejlődőképesek, és nem feltétlenül csak a fogyasztáson keresztüli kielégülés lehet nekik az egyetlen önmegvalósítás. Ha a munka alól felszabadulnánk – a London School of Economics egyik professzora szerint a jelenlegi munkahelyek egy jó része felesleges, „bullshit-job” – például a feltétel nélküli alapjövedelemmel, akkor több szabadidőnk lenne más utakat találni az élet értelme megtalálására.

„Lehet, hogy a mai gondolkozásunkkal ez az egész utópiának tűnik, de az alternatív gondolkodást legalábbis elindítja.”