A Bennfentes arra is felhívja a figyelmet, hogy Charles de Gaulle, Franciaország legendás elnöke és megmentője többször is élt azzal, hogy elhagyta a döntéshozó testületeket, amikor hazájának érdekeit semmibe vette a többi európai állam vagy az Egyesült Államok. De akkor sem remegett meg a keze, ha a britek csatlakozási kérelméről volt szó, vétózott 1963-ban és 1967-ben is.
Ezzel kapcsolatban ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász korábban elmondta lapunknak, hogy már 1966-ban „egyhangúsági válság” alakult ki a tanácson belüli szavazási eljárások során, ugyanis már ekkor – egyes területeken – az egyhangú döntéshozatalra vonatkozó szabályt a minősített többségi szavazásra akarták felváltani.
De Gaulle elnök Franciaországa markánsan kifogásolt számos bizottsági javaslatot, például a közös agrárpolitika finanszírozása kapcsán, ezért a franciák nem jelentek meg a fontosabb üléseken (ez volt az „üres székek” politikája).
Végül a luxemburgi kompromisszumban rendezték ezt a vitát, amely kimondta, hogy ha egy vagy több tagállam alapvető érdeke forog kockán, a tanács tagjai a kölcsönös érdekek mentén kötelesek egy konszenzusos megoldásra törekedni az uniós viták során (ez úgy is mondható, hogy a nemzetállami álláspontokat lehetőség szerint figyelembe kell venni).
Az alapító szerződések legutóbbi módosításaként, a 2009-ben hatályba lépett lisszaboni szerződés növelte azon szakpolitikai területek számát, amelyekre a tanács minősített többségi szavazása vonatkozik (ez lényegében vétógyengítést jelentett). Ifj. Lomnici Zoltán kiemelte:
Mindezek a folyamatok a közösség föderalizálásának irányába mutató lépésekként is értelmezhetők.
„Ugyanakkor korlátozott számban, de egyes érzékenynek számító szakpolitikai területeken továbbra is egyhangú szavazás szükséges: így az adózásnál; a szociális biztonság vagy szociális védelem területén; új uniós tagállamok csatlakozásánál; a közös kül- és biztonságpolitika kereteinél, beleértve a közös biztonság- és védelempolitikát; továbbá az operatív rendőrségi együttműködésnél a tagállamok között” − húzta alá az alkotmányjogász.
Az európai »vétóhagyomány« egyik legmarkánsabb példája az volt, amikor 1963-ban De Gaulle francia államfő megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, ugyanis hiányolta a szükséges politikai akaratot a brit vezetésből ahhoz, hogy az ország egy erős Európa része legyen. Az uniós bővítés elleni vétók további példája volt, hogy 2008 decemberében Szlovénia blokkolta a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal a két állam közötti határvita miatt, a horvátok végül 2013-ban csatlakoztak az EU-hoz
− zárta szavait ifj. Lomnici.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet)