110 éve halt meg „az egyik utolsó boldog magyar író”

Az Isten szerette őt, ezért bölcsőjébe belerakta legritkább, legdrágább adományait.

„Menjenek haza azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert!” – e szavakkal búcsúzott Mikszáth Kálmán a negyvenéves írói jubileuma alkalmából Pünkösdkor őt ünneplő közönségétől két héttel halála előtt, amikor az egyetemes magyar nemzet hódolata vette őt körül. Mikszáth nemcsak saját életének legboldogabb perceiben hagyta itt a földi életet, hanem hazájának és nemzetének legboldogabb idejét is azok az évtizedek jelentik, amikor ő élt és alkotott.

Az Isten szerette őt, ezért bölcsőjébe belerakta legritkább, legdrágább adományait: a humort, a fénylő, nagy okosságot, a bájt, a lélek nyugalmát és a tiszta bölcsességet.

Theodore Roosevelt, az USA 26. elnöke, mandátuma lejárta után 1910 áprilisában európai körutat tett, melynek során Budapestre is ellátogatott, ahol egy emberrel szeretett volna mindenféleképpen találkozni: Mikszáth Kálmánnal. Amikor találkoztak, az elnök elmondta, hogy ő és felesége Mikszáth angolul megkapható minden írását elolvassák, ezért szerette volna személyesen is megismerni a magyar írót. Roosevelt és Mikszáth találkozásáról a korabeli magyar hírlapok többször és nagy terjedelemben számoltak be. Az író röviddel az elnök elutazása után hunyt el. Ezt követően Roosevelt ifj. Mikszáth Kálmánhoz, az elhunyt író fiához angol nyelven részvétlevelet írt, amely magyar fordításban így szól: „Kedves uram! Igen fájlalom atyja halálát. Nagy író és rendkívüli ember volt. Szíves értesítését köszöni igaz híve Theodore Roosevelt.”

A halálát követő napokban a korabeli lapok arról számoltak be, és fia, ifj. Mikszáth Kálmán is azt nyilatkozta, hogy az író halálának közvetlen okozója az a kortesút volt, melyet máramarosszigeti kerületében tett a halála előtti héten: majdnem egész hetet töltött választói között, autómobilon, kocsikon bejárta a falvakat, beszédeket mondott.

A kormány a nemzet halottjának tekintette őt, és amint 1904-ben Jókai Móricot, Mikszáth Kálmánt is az állam költségén temették. A szertartásra május 31-én, délután fél négykor került sor. Ravatalát a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában állították föl, onnan indult a gyászmenet a fiumei úti Kerepesi temetőbe. A magyar kultúra szolgálatában eltöltött élet egyetlen földi jutalmaként koporsóját Jókai-lepellel takarták le. A nemzet nagy halottjától Raffay Sándor evangélikus lelkész búcsúzott el.

A Pesti Hirlap 1910. május 15-i számában olvasható, hogy Mikszáthban az a nemzetfenntartó magyar vonulat testesül meg, mely válságain mindig átvezette a nemzetet. Az irodalomnak e nemzeti szellemére mindig is nagy szükségünk volt, hiszen nem csupán a politikában, hanem az irodalomban és főként a sajtóban is élt egy nemzetietlen irány. Mikszáth pompás tehetsége a nemzeti talajban, az ős magyar földben gyökerező hatalmas tölgyhöz hasonlítható, amelynek árnyékában századokon át pihenhet a nemzet. Míg az irodalom nemzetközinek nevezett irányzata az idegen világból ide plántált pálmához hasonlítható, amely csak ideig-óráig él, mint szalondísz, de érett gyümölcsöt soha nem hoz, hiába melengeti a pajtáskodás az újságok protekciós üvegházaiban.

Bár sohasem gondolt komolyan arra, hogy színdarabot írjon, nem volt színpadi író, neve mégsem hagyható ki a színházi-színügyi lexikonokból, mert elragadó írói megérzései, zseniális humora, regény-fejezeteinek felvonásszerű csattanói, alakjainak jellemzése, egész írói egyénisége a színpadot érezteti írásműveiben.

Édesapja csoltói Mikszáth János (ő maga Mixádtnak írta nevét), egy ideig kocsmáros volt és mészárszéket is tartott, később a maga kisbirtokán gazdálkodott. Édesanyja farádi Veres Mária, egy elszegényedett falusi nemes leánya, kit igen jólelkű, egyszerű asszonyként emlegettek. Második gyermekük volt Mikszáth Kálmán, aki 1847. január 16-án született, s másnap keresztelte meg Nagykürtösön az evangélikus pap.

Gyermekkora és serdülő ifjúsága az abszolutizmus idejére esik. Olyan időre, amikor a magyar faj lelkébe a szenvedélyes osztrák gyűlöletet másfél évtizeden át tartó vértanúság oltotta bele, s avatta hazafiúi erénnyé ennek bárminő megnyilvánulását. Szülőföldje, Nógrád, a híres Balassák nagy múltú hajléka folyamatosan ébren tartotta érzékét és érdeklődését a történeti, mondai hagyományok iránt, de azt a büszke tudatot is, hogy ebben a hazában, még ott is, ahol – akárcsak Nógrádban – már jellemző az idegen fajokkal való keveredés: ősidők óta a magyar az úr. Ilyen eszme- és érzésvilágban növekedett fel Mikszáth. Elemi tanulmányait Szklabonyán végezte. Már elmúlt tíz esztendős, amikor szülei 1857-ben beadták a rimaszombati hatosztályos protestáns gimnáziumba, ahonnan a selmecbányai evangélikus líceumba került, ahol 1866-ban érettségi vizsgálatot tett. Herczeg Ferenc említi, hogy Mikszáth kis gimnazistaként olvasta első meséjét, A szép Meluzinát, egy hírhedt rossz rémregényt, s ezt követően tanárai panaszkodtak, hogy írásbeli dolgozatainak stílusa teljesen elcsavarodott. De aztán fölfalta Jókai Török világ Magyarországon című regényét, és ez olyan gyógyító hatással volt rá, hogy stílusa megint visszacsavarodott. 1868-ban a fővárosba ment, ahol elvégezte jogi tanulmányait, majd hazatért Nógrád vármegyébe.

Míg Rimaszombat és Selmec olyan kitörölhetetlenül beleégették arculatukat Mikszáth lelkébe, hogy a felvidéki városok képe eszköztárának rendszeresen csillogtatott, jellegzetes ékkövévé lett, addig a pesti jogászévek szinte nyomtalanul teltek el életében. A fővárosi élet, mely akkoriban a vidéki kezdő írók vágyainak Mekkája volt, alig tett rá említésre méltó benyomást, és mikor visszakerült vidékre, Budapest úgy pergett le róla, mint a száraz homok.

Már jogász korában elkezdett verseket írni, majd odahaza kisebb novellákkal és rajzokkal is megpróbálkozott. Hazatérését követően a közigazgatási hivatást választotta, s mint vármegyei esküdt kezdte meg pályáját Balassagyarmaton. Ekkor ismerkedett meg a dzsentri-világ tipikus alakjaival, és kezdett írni apró humoros rajzokat és elbeszéléseket. Első elbeszélése, A batyus zsidó lánya 1871-ben jelent meg a Fővárosi Lapokban. A következő évben Jókai Móric lapja, az Igazmondó közölte néhány népies elbeszélését.

1872-ben aljegyzőségre pályázott, de mivel a vármegye hatalmas családjaival nem volt elég összeköttetése, megbukott a választáson. Ez elvette kedvét a vármegyei pályától, s elhatározta, hogy inkább ügyvéd lesz, azonban az ügyvédi pályából is hamar kiábrándult: tele ambícióval látott hozzá a hivatalos irály megszerkesztéséhez, de azt mondták rá, hogy nincs stílusa. A végzéseket ugyanis egyszerű, természetes, érthető nyelven írta meg, ami nem tetszett, hiszen külön vármegyei stílus kellett oda, mely a természetességben eltér a valódi irodalmi nyelvtől. Az egyik öreg esküdt lenézően meg is jegyezte: „Hja, hiába, a stílus! Ezt nem lehet erőltetni.” Az ügyvédi irodában sem sokáig maradt. Most már elhatározta, hogy író lesz, és a fővárosba ment. De ekkor tört ki az 1873. évi nagy kolerajárvány, mely Nógrád vármegyében is pusztítani kezdett. Sietett vissza szülőfalujába, de ott nagy gyász érte: édesanyja meghalt. Édesapját már előbb elveszítette. Midőn Szklabonyára érkezett, az üres szülői házban már csak Gyula öccsét találta, a haldokló kocsis és az Ipoly kutya társaságában. Mikszáth az esztendő végéig kedvetlenül otthon ült és Törs Kálmán följegyezte, hogy éjjelenként kiment a csőszkunyhóba, ahol hajnalhasadásig elnézte a lobogó tüzet. Amikor Jókai Mór eljövendő utóda a pirosló parázsba bámult, az valószínűleg a magyar irodalomtörténet egyik meghatározó villanása volt.

Kezdő újságírói évei a sikertelenség, a csalódások, a reménytelenség és a kemény nélkülözések évei voltak, de nevét tájékozottabb írói körökben már ekkor ismerték. Ennek tulajdonítható, hogy meghívást kapott a Magyar Néplap felelős szerkesztői állására, melyben két esztendeig maradt meg, 1874. január 2-tól 1875. december 25-ig.

1878 végén a Szegedi Napló főmunkatársa lett. Három (Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete szerint kettő) évig élt Szegeden. Herczeg Ferenc szerint Mikszáth a sík földet mindig átutazó látogatóként, csupán szemével szerette, nem pedig szívével, mint az emlékek színarany ködfátylában magasló Felvidéket. „– Itt kevesebb a poézis, mint a hegyek közt” – írja az Alföldről. Azonban tény, hogy Szeged nélkül talán egészen más formákat, színeket mutatott volna csöndesen folydogáló, fenséges nyelve, mely olyan mély zengésű melódiákat ver vissza, amilyeneket csak az alföldi part tud. Mikszáth muzsikája hasonlít a kanyargós Tisza folyásához, amely délibábot kergetve kanyarog előre, érintve a kakukkfüves, virágos rétet is, majd ismét visszatér medrébe és tovább zúgatja lassú ütemű akkordjait.

1881 elején Budapestre költözött, s ekkor szinte lemondott már a reményről, hogy az írói pályán valamikor is sikert érhet el. 1881-ben A tót atyafiak, majd 1882-ben A jó palócok híres íróvá tették: 1882 elején már országos hírű író volt, ugyanebben az évben a Kisfaludy-Társaság is tagjai közé választotta. Ettől kezdve a Pesti Hirlap belső munkatársaként dolgozott, s országgyűlési karcolatai, rajzai, tárcai a közfigyelmet egyre inkább felé fordították.

Művészete a családi élet melegében gyönyörű, leheletfinomságú virágokat hajtott. 1873-ban vette feleségül Mauks Ilonát, farkasfalvi Mauks Mátyás földbirtokos leányát, s bár 1878-ban elváltak, 1883-ban, újév napján, más források szerint 1882. december 31-én másodszor is összeházasodtak a Nógrád vármegyei Mohorán. Herczeg Ferenc szerint Mikszáth Kálmánné a magyar irodalomtörténetben szerephez jutott nők között a legértékesebbek és legszeretetreméltóbbak sorába tartozik. Teljes mértékben megfelelt Mikszáth kívánságának. Otthont nyújtott neki, féltő gonddal, szeretettel vigyázott rá. Mikszáth második házasságuk alatt írta legszebb, legérettebb munkáit.

Mikszáthoz nem ért föl a divat felszínes hullámverése, ő kívüle állt az időnek és térnek. Ezt elhihetjük azoknak, akik megannyi idegen nyelvre fordították műveit.

Külföldön Jókai Mór mellett a legismertebb 19. századi magyar regényíró Mikszáth Kálmán volt. Silberstein Ötvös Adolf budapesti hírlapíró, a Pester Lloyd munkatársa A jó palócokat már 1884-ben németre fordította. Ezután németül több munkája jelent meg, és a franciául, olaszul és angolul olvasó közönség is megismerte. Novelláit tót, cseh, lengyel, orosz és szerb nyelvre is lefordították. A dán közönséget Schumacher Sándor ismertette meg a magyar íróval, de fordítói közt találjuk Oszkár svéd király és Coppée nevét is. A Szent Péter esernyője elbájolta és meghódította az egész angolszász világot. Ami ilyen nagy hatást tud gyakorolni az emberekre, az csak nagy erő lehet.

Az egyik utolsó boldog magyar író…

A teljes írást IDE kattintva olvashatják.