170 éve vívták a temesvári csatát

Százhetven éve, 1849. augusztus 9-én vívták Temesvárnál az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utolsó nagyszabású ütközetét, amelyben a honvédsereg döntő vereséget szenvedett, és néhány nap múlva letette a fegyvert.

Kossuth ekkor a fővezérséget az Erdélyből kiszorított Bem Józsefre bízta, aki augusztus 9-én a kimerült és zilált honvédsereggel megpróbált áttörni Arad felé. A két ellenfél nagyjából egyforma erőt képviselt, de Bemnek az ellenséges Temesvár körülzárására egy egész hadosztályt kellett felhasználnia.

A csata kezdetén a honvédok visszaverték Haynau csapatait, s az összevont magyar tüzérség félelmetes ágyútüzet zúdított az ellenségre, de délutánra fogyni kezdett a lőszere, mert a tartalékot már útnak indították Lugos felé. Haynau erre általános előrenyomulást rendelt el, ezzel egy időben bukkant fel és indult átkarolással fenyegető rohamra az az osztrák hadosztály, amelyet korábban a Temesvárról Aradra vezető út biztosítására rendeltek ki. Bem a Kmety György vezette balszárnyat támadásra utasította, hogy elvonja az ellenség figyelmét, ő pedig a veszélyeztetett jobbszárnyra indult. Gyenge lovas lévén azonban felbukott, válla olyan súlyosan megsérült, hogy el kellett vitetni a csatatérről. A honvédsereg a legfontosabb pillanatban maradt vezér nélkül, Dessewffy Arisztid a centrumban megpróbált még egy rohamot indítani, ezt azonban a tüzérségi fölény birtokában visszaverték. Előbb csak a második vonal gyengén kiképzett újoncai kezdtek visszavonulásba, majd a harcedzett hadtestek is erre kényszerültek, a fősereg elemeire hullott, a rendetlen hátrálás fejvesztett futásba csapott át.

A honvédsereg maradványai a Kmety-hadosztály fedezete alatt Lugoson gyülekeztek, de a seregnek csak mintegy fele érkezett meg, az is demoralizált állapotban. A csatában mintegy 10 ezer honvéd halt meg, hétezer esett fogságba, ilyen súlyos veszteségeket a magyar sereg egy csatában még soha nem szenvedett.

A vereséggel minden remény odalett, hogy olyan taktikai előnyt harcoljanak ki, amely birtokában a kormány feltételhez köthetné a kapitulációt. A csata napján, augusztus 9-én erőltetett menetben Aradra érkezett Görgei a másnapi minisztertanácson már közölte: kudarc esetén leteszi a fegyvert, mert a további ellenállásnak nincs értelme. A vereség híre augusztus 11-én hajnalban érkezett meg, s aznap délben Kossuth és a kormány lemondott, a politikai és katonai teljhatalmat Görgeire ruházták.

Az aznapi haditanács a fegyverletétel mellett döntött (Görgei nem szavazott), méghozzá úgy, hogy a kétfelől szorongatott sereg az oroszoknak adja meg magát. A lényegében lőszer és ellátmány nélkül maradt utolsó ütőképes magyar sereg, a Görgei vezette feldunai hadtest augusztus 13-án a világosi síkon Fjodor Vasziljevics Rüdiger (Rigyiger) orosz tábornok előtt letette a fegyvert, a szabadságharc elbukott. Klapka György emlékirataiban így írt: „Világos csak zárójelenete volt a drámának. Szabadságunk sírja: Temesvár.”