170 éve vívták a temesvári csatát

Százhetven éve, 1849. augusztus 9-én vívták Temesvárnál az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utolsó nagyszabású ütközetét, amelyben a honvédsereg döntő vereséget szenvedett, és néhány nap múlva letette a fegyvert.

A magyar sereg 1849 tavaszán visszafoglalta az ország jelentős részét, április 14-én az Országgyűlés Debrecenben kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. Az osztrák császár, I. Ferenc József I. Miklós orosz cártól kért segítséget, s a június 17-én megkezdődött orosz intervenció megpecsételte a szabadságharc sorsát, hiszen az ellenség kétszeres túlerőbe került.

Görgei Artúr fővezér azt tervezte, hogy még az orosz főerők beérkezése előtt vereséget mér Julius Haynaura, a császári főparancsnokra, hogy kedvező béke megkötését tegye lehetővé. Ennek reménye azonban a június 20-21-i peredi csata után szertefoszlott, Görgei július 2-án Komáromnál csak az osztrák előrenyomulást tudta megállítani, miközben maga is megsebesült. Kossuthnak ezután sikerült elfogadtatnia a honvédsereg teljes összpontosításának gondolatát a Tisza-Maros szögében, hogy ott mérkőzzenek meg az Ivan Fjodorovics Paszkevics vezette orosz főerővel, mielőtt Haynau is oda érkezne. Az ezt ellenző Görgeit elmozdították a fővezéri posztról (utóda Mészáros Lázár lett), de a hadügyminiszterségről nem és az általa vezetett feldunai hadtest élén is meghagyták. Görgei, miután július 11-én az újabb komáromi csatában vereséget szenvedett, megkezdte az elvonulást, Vácnál azonban orosz csapatokba ütközött, így az oroszok hátában, a Felvidék hegyei felé kerülve Tokajnál kelt át a Tiszán. Bravúros manővereivel elvonta Paszkevicset a déli hadszíntértől, s az intervenciós erők egyharmadát, négyszeres túlerőben lévő ellenséget kötött le.

Haynau eközben július 29-én Szeged térségébe érkezett, s a Mészáros július 26-i lemondása után másodszor is fővezérnek kinevezett lengyel Henryk Dembinski augusztus 1-jén harc nélkül feladta a várost. Négy nappal később Szőregnél csatát vállalt, de hibát hibára halmozva elmulasztotta a Tiszán átkelő Haynau megtámadását, s végül ő szenvedett vereséget. Az ütközet után nem az összpontosítási körletnek kijelölt, magyar kézen lévő Arad – ahová Görgei tartott -, hanem a császári kézen lévő Temesvár felé indult. Ezáltal nem csak az egyesülést tette lehetetlenné, hiszen Haynau közé és Görgei közé ékelődött, hanem hatalmas és indokolatlan kockázatot is vállalt.

Kossuth ekkor a fővezérséget az Erdélyből kiszorított Bem Józsefre bízta, aki augusztus 9-én a kimerült és zilált honvédsereggel megpróbált áttörni Arad felé. A két ellenfél nagyjából egyforma erőt képviselt, de Bemnek az ellenséges Temesvár körülzárására egy egész hadosztályt kellett felhasználnia.

A csata kezdetén a honvédok visszaverték Haynau csapatait, s az összevont magyar tüzérség félelmetes ágyútüzet zúdított az ellenségre, de délutánra fogyni kezdett a lőszere, mert a tartalékot már útnak indították Lugos felé. Haynau erre általános előrenyomulást rendelt el, ezzel egy időben bukkant fel és indult átkarolással fenyegető rohamra az az osztrák hadosztály, amelyet korábban a Temesvárról Aradra vezető út biztosítására rendeltek ki. Bem a Kmety György vezette balszárnyat támadásra utasította, hogy elvonja az ellenség figyelmét, ő pedig a veszélyeztetett jobbszárnyra indult. Gyenge lovas lévén azonban felbukott, válla olyan súlyosan megsérült, hogy el kellett vitetni a csatatérről. A honvédsereg a legfontosabb pillanatban maradt vezér nélkül, Dessewffy Arisztid a centrumban megpróbált még egy rohamot indítani, ezt azonban a tüzérségi fölény birtokában visszaverték. Előbb csak a második vonal gyengén kiképzett újoncai kezdtek visszavonulásba, majd a harcedzett hadtestek is erre kényszerültek, a fősereg elemeire hullott, a rendetlen hátrálás fejvesztett futásba csapott át.

A honvédsereg maradványai a Kmety-hadosztály fedezete alatt Lugoson gyülekeztek, de a seregnek csak mintegy fele érkezett meg, az is demoralizált állapotban. A csatában mintegy 10 ezer honvéd halt meg, hétezer esett fogságba, ilyen súlyos veszteségeket a magyar sereg egy csatában még soha nem szenvedett.

A vereséggel minden remény odalett, hogy olyan taktikai előnyt harcoljanak ki, amely birtokában a kormány feltételhez köthetné a kapitulációt. A csata napján, augusztus 9-én erőltetett menetben Aradra érkezett Görgei a másnapi minisztertanácson már közölte: kudarc esetén leteszi a fegyvert, mert a további ellenállásnak nincs értelme. A vereség híre augusztus 11-én hajnalban érkezett meg, s aznap délben Kossuth és a kormány lemondott, a politikai és katonai teljhatalmat Görgeire ruházták.

Az aznapi haditanács a fegyverletétel mellett döntött (Görgei nem szavazott), méghozzá úgy, hogy a kétfelől szorongatott sereg az oroszoknak adja meg magát. A lényegében lőszer és ellátmány nélkül maradt utolsó ütőképes magyar sereg, a Görgei vezette feldunai hadtest augusztus 13-án a világosi síkon Fjodor Vasziljevics Rüdiger (Rigyiger) orosz tábornok előtt letette a fegyvert, a szabadságharc elbukott. Klapka György emlékirataiban így írt: „Világos csak zárójelenete volt a drámának. Szabadságunk sírja: Temesvár.”