Az utókor felelőssége: művészet és kegyelet egysége

A szabadság, az elnyomás vagy a gyász absztrahálása a legkényesebb terület, főleg ha monumentális absztraktokról van szó, mint az anno sok vihart kavart, budapesti „vaskefe”.

A 2006-ban felavatott „vaskefe” sosem vált igazi emlékhellyé Fotó: MTI/Róka László

Nagyjából ebben a három fogalomkörben kezdi a szellemi munkát, aki egy ’56-os emlékmű tervezésébe fog: művészet, kegyelet, történelem. Nincs könnyű dolga itt sem az alkotónak, sem a befogadónak, sem a közszereplőknek, akiknek valamilyen emlékmű mellett kell jelen lenni, vagyis meghatározott díszletelemek közt eljátszani a vállalt szerepet a történelmi emlékezés színházában.

És azok is sokszor küzdenek a befogadással, akik nemzeti érzelmeik mellett személyes, családi tragédiá­kat hordoznak a forradalom történései miatt – számukra egy műtárgynak kegyeleti jelentősége van, ez pedig ütközhet a művész kreativitásával, a sokat emlegetett művészi szabadsággal.

A 2006-ban felavatott „vaskefe” sosem vált igazi emlékhellyé
Fotó: MTI/Róka László

Nem csak a szavakkal játszunk, amikor összefüggést keresünk a szabadságharc történelmi ténye és a művészi szabadság között. 1956-tal azért van nehéz dolgunk, mert a forradalmat túl hamar vérbe fojtották ahhoz, hogy saját kulturális arculata alakulhasson ki, mint 1848-nak. ’56-nak nincs Petőfije, se honvédnótái, „csak” egy lyukas zászlója – irreális volna bármi mást elvárni, hisz óriási a különbség egy épp formálódó nemzettudatú nép frissessége és egy megalázott, kirabolt nemzet szabadságvágyának végső, kétségbeesett kirobbanása között. Meg egy év és húsz nap között.

Az emléktáblákat és a portrészobrokat most figyelmen kívül hagyva, az 1956-os forradalom mementói köztereinken többnyire magán- vagy helyi önkormányzati kezdeményezésből emelt kopjafák, emlékkövek, illetve az ezekből kiinduló kisebb szobrok, domborművek vagy nagyobb költségvetésű, gyakrabban allegorikus, ritkábban absztrakt, sokszor nagy társadalmi vitát kiváltó munkák.

1956-os szobraink leginkább azt a bizonyos lyukas zászlót tematizálják Halászitól Bakonygyiróton át Verpelétig. A zászló előbukkanhat emlékkőből is, lehet a főtéma is, amihez mellékalak rendelődik. Sok esetben a lyuk önálló jelképpé válik – ekkor már a jelfejtésben segítenie kell egy másik motívumnak vagy egy feliratnak, mert a lyukas kő még kevés a fölismeréshez.

A zászló felbukkanhat kopjafán is, aminek kapcsán föl szokott merülni, hogy mi köze is van ’56-hoz. Formailag természetesen semmi, hisz ősi eredetű szakrális temetkezési tárgyról van szó, ami a rendszerváltás után ismét divatba jött. Ami pedig divat, az tömegszinten mindig giccses és felszínes, viszont a nagy esztétikai ítélkezés közben arról sem szabad elfeledkezni, hány műkedvelő fafaragónak okoz ez örömet, és teszi környezete megbecsült tagjává. Kopjafát állítani ma bárkinek lehet, nem csak elesett harcosoknak és székelyföldi protestánsoknak – reméljük, hogy a romantikus, historizáló elvágyódás sok esetben válik a valódi történelmi tudás előszobájává.

A szabadság, az elnyomás vagy a gyász absztrahálása a legkényesebb terület, főleg ha monumentális absztraktokról van szó, mint az anno sok vihart kavart, budapesti „vaskefe” vagy Rajk László veszprémi emlékműve.

A legszemélyesebbek talán azok a figurális alkotások, amelyek a forradalom konkrét, helyi résztvevőit is ábrázolják, mint Ócsai Károly szobra Süttőn – itt az alkotó személyes élményei elevenednek meg, aki maga is részt vett a harcokban. A mementók seregének leggondolatébresztőbb kakukktojása pedig Szabán György műve Szigetszentmiklóson.

Csak egy bronzbőröndöt látunk, rajta két évszámmal, egy címerrel és ezzel a szóval: magyar. Nem az a fajta munka, ami azonnali, katartikus kegyelmi állapotba rántja a szemlélőt. Viszont egy olyan megközelítés, ami más művésznek még nem jutott eszébe. És ez manapság igen ritka.