Az elmúlt években megszokottnál jóval eklektikusabb látvány- és zenei kompozícióval dolgozik Vidnyánszky Attila a Rocco és fivéreiben, amit régóta készült színpadra vinni. A sokáig érlelt vízióban a naponta változó, pörgő nagyváros képét fokozza, inspirálódott a flaszterről, a híráramból, a káosz művészetéből, és ezt a sokszínű tablót Olekszandr Bilozub ukrán díszlettervező emeletes, mozgatható díszletei közé rendezte a Nemzeti Színház nagyszínpadán.
A lét elviselhetetlen könnyűségében és a posztmodern ideológiák sűrűjében vergődő metropoliszlakók közé toppan be a „vidék tisztasága”: a föld közeléből érkező fivérek, akik édesanyjukkal (Bánsági Ildikó) érkeznek szerencsét próbálni.
Az öt Parondi-fiú – Vincenzo, Simone, Rocco, Ciro és Luca – álmaik megvalósulását remélik a nagyvárosban. Apjuk halála után úgy döntenek, hogy édesanyjukkal dél-olasz falujukból a dinamikusan fejlődő Milánóba költöznek.
A Nemzeti Színház előadásában a tér és az idő elmosódik. A regény az ötvenes években játszódik, Luchino Visconti a hatvanas években rendezett emlékezetes filmet belőle, ennek forgatókönyve alapján készült Vidnyánszky előadása, amely a XX. századi kultúrtörténetünk megannyi idősíkjában ugrálva időtleníti a drámát, de az itt megjelenő értékvesztés és elidegenedés képei jelenidejű össztársadalmi válságunk ismérvei. A rendező által képviselt költői színház egyik ereje a zenei elemekben rejlik, amellyel közismerten nagyon jól bánik, de Vidnyánszkytól rég láttunk ennyire virtuóz, sokszínű előadást mind látványvilágát, mind muzikalitását tekintve. Kérdés, hogy gazdag eszköztára támogatja vagy inkább elveszíti az eredeti történetet? Az első, kissé időben is túlnyújtott felvonás rengeteg beemelt szöveggel dolgozik, tele van ötletekkel, de a családi dráma elhomályosul ezek szövevényében. Elementáris erővel szólal meg a múlt, a gyökerek és a klasszikus emberi értékek tagadása, különösképp Udvaros Dorottya alakításán keresztül, aki Amelie Gianelli szerepében végig remekel az előadásban.
Fotó: Kurucz Árpád
Az igazi drámát azonban a második felvonás tartogatja: a testvérharcot, amelynek dinamizmusát a darab első részében alig érzékeltük, itt azonban csakhamar kicsúcsosodik Rocco (Berettyán Nándor) és Simone (Bordás Roland) féltékenységi harcában. A fiatal Rocco ugyanis bátyja volt szerelmébe szeret bele, ezt azonban a büszke, sértett Simone önérzete nem viseli el. A kezdeti, hosszúra nyújtott, eklektikus tabló után egy nagyon intenzív dráma kezdődik el a fiatalok között, amelyben a színészek minden idegszálukkal és erejükkel küzdenek. A két fiú szembenállása a Káin–Ábel szembenállást vetíti elénk, míg a mindent megbocsátó és önös érdekeiről is lemondó Rocco karaktere krisztusi analógiát rejt, a fiúk közös szerelme, Nadia (Barta Ágnes) pedig megalázott prostituáltként az újszövetségi házasságtörő asszony alakját idézi meg, és érzékelteti az emberi gyarlóság működését is, amely összefogva képes megkövezni bárkit, akit kollektíven bűnösnek bélyegeznek. A bibliai analógia egyébként már a regény kapcsán is felmerült, gyakran a József és testvérei ószövetségi párhuzamot emlegetik a történettel kapcsolatban. A második felvonásnak a többrétegűség új mélységet ad: a történeten keresztül a bűn mechanizmusát szemlélteti és filozófiai kérdéseit is felveti a rendezés.
