„A hit óriási erőt ad, hogy felmenjek a színpadra”

Vida Mónika Ruthról biztosan kijelenthetjük, csodagyerekként indult, lévén háromévesen már kottát olvasott. Ha ez nem lenne elegendő, kétévesen már ismerte a betűket is. Ma – fiatal kora ellenére – kisgyermekes anyuka, valamint egyre nagyobb sikereket arató zongoraművész.

Az, hogy Vida Mónika Ruth korán megismerte a betűket, pedagógus édesanyjával magyarázható, aki, hogy lekösse gyermeke figyelmét, megismertette a betűk varázslatos világával. A siker igazolta az édesanyát. Egy évre rá a családnál vendégeskedő zenetanár barátjuk megkérdezte: megtanítsa kottát olvasni a kis Mónikát? Hát persze, mondták a szülők. A kotta idejekorán kipipálva, jöhetett a hangszer. Sors­szerű vagy sem, négyesztendősen furulyára bukkant a tiltott szekrényben.

– Üvegajtaja volt, azért is tiltották, meg mert ott őrizték a család számára fontos kincseket – magyarázta Vida Mónika.

Ugyan a hangszer- és kottaismeretei egyaránt megvoltak, azonban a fül számára kevéssé kellemes furulyázás arra sarkallta az édesanyát, hogy zeneiskolába írassa gyermekét. Az iskola bevált, a furulya nem. Hamar kiderült: bár technikailag képes korát meghazudtolva megszólaltatni műveket, azonban játékán az értő fül meghallotta, hogy fejben, szívben nem eléggé érett. Mi legyen hát? Olyan instrumentumot választottak, amellyel lassabb tempóban haladt a muzikális kislány. Így kezdődött zongorista-pályafutása. Pontosabban nem ekkor, hatesztendősen, hanem amikor eltörte a gerincét.

– Kilencéves voltam, a nyújtóról ugrottam egy hátraszaltót, igaz, sokszor gyakoroltam, de akkor kitaláltam, hogy a telefonomra írt zenére hajtom végre a gyakorlatot, ezért nem volt időm kinyújtani a lábamat, térdre érkeztem, a hetes csigolya nyúlványa letörött, az ötös csigolyám pedig elrepedt – mesélte Vida Mónika. Következett két hónap szigorú ágynyugalom. Képzelhetjük, hogy viselte. – Újra meg kellett tanulnom járni. Amikor először felkeltem, mindjárt a pianínóhoz botorkáltam – mondta Mónika, aki akkor azon izgult, hogy indulhat-e zongoraversenyen. És igen, fél évre rá, 2006-ban nem pusztán indult, de megnyerte élete első országos versenyét. Ekkor mind­össze kilencéves volt. Amikor tízéves lett, már nemzetközi porondon is megmérethette magát.

– Ekkor fordult igazán komolyra a dolog – jegyezte meg Vida Mónika. 2008-ban felvették a kivételes tehetségek osztályába. – A Zeneakadémia előkészítőjébe – veti közbe. – Azt az elnevezést jobban szeretem. A sikernek, az elköteleződésnek ára van. Nehéz úgy felnőni, ha a zongora valakinek a legjobb barátja – mondta. De sikerült, hála szüleinek, akik testvérével együtt olyan stabil értékrendet plántáltak beléjük, ami meghatározza egész életüket.

Diplomáját négy éve vehette át, mesterdiploma-koncertjét április elsejére hirdették meg (ez a járványhelyzet miatt változhat). A két időpont közt nyolc hónapot töltött Olaszországban. Szardíniai szakmai gyakorlatán énekórákon kísérte a tanulókat, klarinétosokat, énekeseket segített. Valami fontosra érzett rá, olyanra, ami megváltoztatta jövőt tervező elgondolásait.

– Ott éreztem meg, mit jelent mások szolgálatába állítani a tudásomat – emlékezett, s menten beavatott tervei­be: – Olyan közegbe szeretném elvinni a zenét, ahol nem sznobok hallgatnak, hanem olyanok, akik nem engedhetik meg maguknak a zeneakadémiai hangversenyeket: iskolákba, idősotthonokba, kórházakba.

Sorsfordító élményét vélhetően megelőlegezte mestere, Eckhardt Gábor, aki annyi más mellett megmutatta, megtanította, miként kell értő módon szólni a legkisebbekhez, hogy egész életükre a muzsika szerelmesei legyenek. A legkisebbekhez már Mónikának is köze van, mert anyuka. Orvosai azt mondták, hogy nem lehet gyermeke, mégis kislánya született.

– Tizenkét éves korom óta férjért és gyerekért imádkoztam – vallotta be, míg istenhitéről elárulta: mindennapjainak fontos része, hogy Jézusra támaszkodhat, az egyetlenre, aki soha nem változik. – Óriási erőt ad a hétköznapokban és ahhoz, hogy felmenjek a színpadra.

A színpadra, ahol egyik kedvencével, Beethoven negyedik zongoraversenyével második lett a közelmúltban egy portugál versenyen, és ahol megmutathatja, milyen Chopin-zongorista, lévén bejutott a komponista nevét viselő XVIII. nemzetközi megmérettetésre. Ez utóbbi már csupán azért is igen fontos neki, mivel 2014 óta több nagyversenyen való részvételét utasították vissza.

– Az ember minden kudarcától csak több lesz, ezért vagyok hálás Istennek a nemekért – fogalmazott Mónika, aki végezetül újabb vallomással jött elő. A nemzetközi karrier annyiban fontos számára, amennyiben segíti, hogy a későbbiekben zeneterápiával is foglalkozhasson, mert szeretne javítani a magyar egészségügyön, használva a zene gyógyító erejét. Ennek komolyságáról elég annyi: fél évig járt a Semmelweis Egyetem egészségügyi szervező szakára, amelyet majd be szeretne fejezni.