Egy író, akit újra föl kell fedeznünk

Olvassunk Németh Lászlótól bármit, mondatai fölött ott lebeg a kérdés: miért nincs kultusza ma az egykor ünnepelt szerzőnek, mint Szerb Antalnak, József Attilának, Csáth Gézának vagy Örkény Istvánnak?

Olvassunk Németh Lászlótól bármit, mondatai fölött ott lebeg a kérdés: miért nincs kultusza ma az egykor ünnepelt szerzőnek, mint Szerb Antalnak, József Attilának, Csáth Gézának vagy Örkény Istvánnak? Az országosan és világszerte elismert, sok műfajú író – akinek regényeit számtalanszor kiadták, lefordították, drámáit rendszeresen műsorra tűzték – mintha kimaradna az újabb nemzedékek érdeklődéséből. Vannak nemes próbálkozások újbóli köztudatba emelésére, de divatos szerzőnek jóindulattal sem nevezhető. Pedig nála aztán mindenki megtalálná a számítását – a szellemi közrestség és a korszellem perverzitása az oka, hogy például az Iszony Kárász Nellijéből vagy az Égető Eszter címszereplőjéből még nem lett popkulturális nőikon.

A 45 éve, 1975-ben elhunyt Németh László életének komoly fordulatai vannak, ugyanakkor egyik sem elég szenzációs ahhoz, hogy a mai voyeur irodalomtörténészek népszerű, tragikus figurát vagy botrányhőst kreálhassanak az íróból, akinek szellemi munkássága viszont olyan szerteágazó és átfogó jellegű (ő is tudatosan készült magyar messiásnak), hogy vizsgálatához olyan fanatikus elszántság kell, mint mondjuk Goethe kutatásához.

Írt regényt, drámát, verset, kritikát, publicisztikát, tanulmányt, évekig dolgozott iskolaorvosként, magyar-, történelem- és egészségtan- (a tantárgy sajnos mára kihalt) tanárként. Rengeteget fordított. Négy évig szerkesztette a Tanu című folyóiratot, amelyet egyedül írt. A magas vérnyomást, a gimnazista kamaszok fejlődését és szociális hátterét, a magyar parasztságot, az orvoslás-, a pedagógia- és a művelődéstörténetet ugyanolyan alapossággal tanulmányozta, egyszerre volt a tudomány és a kultúra embere, és ez folyamatosan az összegzés felé terelte. Izgalmas gondolat összevetni Németh László életpályáját és életművét a közelmúlt másik nagy magyar összegzőjével, Hamvas Béláéval. A mindig megegyezést kereső, higgadt, a tudomány praktikus, emberszagú aspektusaiban alámerülő összegzőt a kompromisszumra képtelen, szellemi számkivetést választó, pusztába vonuló, szent titkokat fürkésző, magányos összegzővel.

Németh László az egyik markáns képviselője volt a népi mozgalom úgynevezett harmadik útjának baloldal és jobboldal között, 1956-ban olyan, nemzeti identitást és hagyományokat megtartó szocializmus megszületésében reménykedett (és publikációkban is próbált elvi utat mutatni felé), amelyben nincs se marxizmus, se leninizmus, se sztálinizmus, se semmiféle diktatúra. Nem is bolsevista „népi”, de nem is kapitalista demokrácia. Annak eldöntése, mennyire volt (vagy van) ilyesminek realitása, mindenki történelmi-politikatörténeti felkészültségére, rosszabb esetben érzelmi állapotára van bízva. A nemzetért tenni akaró, nemes szándéka elvitathatatlan. Az 1957-ben elfogadott Kossuth-díj szimbolikus jelentősége sem a hazaárulás, hanem az elvekért való kompromisszum vállalása. ­Németh azt vallotta, a magyar író elsődleges felelőssége maradni a vártán és tartani a lelket a magyar gondolkodókban. És nemcsak gondolta, tette is, folyamatos támadások kereszttüzében – mert díjak ide vagy oda, támadták kegyetlenül.

Hogy értsük, milyen gondolatokkal viaskodó szellem volt, idézzük néhány mondatát Tolsztoj kapcsán: „Gyakorlati világjavító kísérleteiben bizonyára sok a naiv, de az elvi álláspont, amelyhez elért, fontosabb az emberiség életében, mint szépirodalmi művei. A vallásban Dosztojevszkij és ő teszik oda az ékezetet, ahova tenni kell: nem a hitre, hanem a vallásos érzésre. Nem azt kérdi, hiszed-e, hogy Jézus kiszállt a csónakból és lebegett a Genezáret taván, hanem: az élet-e az utolsó bíród, vagy felelős vagy az életen túl is valakinek. A vallás neki nem az értelem halálugrása, hanem egy élet fölötti szellemi tendencia elismerése. Ő az az ember, aki úgy küzdötte ki magának Istent, hogy szellemi életünk törvényeit sem tagadta meg. Vallástanításánál is fontosabb, hogy a lelkiismeret mérlegérzékenységét eddig számba nem vett súlyok mérésére fejlesztette tovább.”

Vitára, de még inkább a mélyebb megismerésre és megértésre ingerlő gondolatok. Németh László – akárcsak barátja, a szintén páratlan életművű Kodolányi János – újrafölfedezendő íróink közé tartozik.