Léleksűrítmény

„Olyan idők tanúja voltál, amiről mi még tanulni sem tanulhattunk. Ki tudja, mennyi mindent vittél most magaddal, olyasmit, amit nem mesél el már soha senki.”

Most nagyon magunkra maradtunk. Nem láttunk már régen, talán egy Mikszáth-díj átadásán utoljára, de tudtuk, hogy ott vagy a Köröndön, és figyelsz, vigyázol ránk. Régóta tervezgettük, hogy elmegyünk hozzád, de mindig elmaradt, mert ebben az ostoba rohangálásban mindig arra nincs idő, amire a legjobban kellene. Te pedig a magad huncut módján megoldottad a problémát és átléptél az örökkévalóságba. Most főhet a fejünk, hogyan kövessünk, hiszen mindig is lehetetlennek tűnt lépést tartani veled.

Emlékszem, hetven is elmúltál már, de senki nem tudott úgy táncolni és énekelni, mint te. Szálkán meg is fogadtam, ha valaha annyi idős leszek, mint te akkor, ott, úgy akarok mulatni, ahogy te mutattad, mert máskülönben élni sem érdemes.

De ittuk minden szavad munka közben is. Olyan idők tanúja voltál, amiről mi még tanulni sem tanulhattunk. S ha belefogtál és mesélni kezdtél, áhítattal hallgatott mindenki. Ki tudja, mennyi mindent vittél most magaddal, olyasmit, amit nem mesél el már soha senki. Mit mondott Nagy Imre, amikor elkísérted Tökölre, hogyan működött a rádió a forradalom alatt, mit akartak a népi írók? Látod, már akkor is mennyivel különb voltál mindannyiunknál? Megjegyezni is alig tudtuk mindazt, amit te átéltél és átadtál.

Fantasztikus szervezőerőd volt. Vonzottad mindazokat, akik valami értéket képviseltek, és körülötted hirtelen azon kapták magukat, hogy észrevétlenül máris közösséget alkotnak. A legemlékezetesebb az volt, amikor Sütő Andrást vártuk. Dippolddal elmentünk Kő Pálhoz, hogy nézzünk neki valami méltó ajándékot.

Kiválasztottunk egy kisplasztikát, a művészet allegóriájának neveztük. De nekem Pali egyik vizsgamunkája, a Van Gogh is nagyon megtetszett, ezért megvettem magamnak. Ültünk a kocsiban hazafelé, Gyula bácsi, Dippold Pali, az író, mindannyiunk szívében Sütő András, mellettem pedig a Kő Pál által megformázott Van Gogh. Most is beleborzongok, micsoda léleksűrítmény töltötte ki az Opelt egy pillanat alatt.

Ez a hangulat volt jellemző a szobádra is. Amíg közösen szerkesztettük a Szabad Földet, mindennap jött valaki hozzád, aki belopott valamit a történelemből, az irodalomból, a néprajzból vagy csak egyszerűen a vidéki ember életének apró, de annál fontosabb pillanataiból. Jöttek, mert ismertek és szerettek téged, mert veled beszélgetni eseményszámba ment. És később is, amikor hoztad jegyzeteidet a rádióba, leültünk néhány mondatra, és mire elmentél, mindig jobb lett a hangulat, reménytelibb a munka. Mert bármi adta a témát, a hangodból mindig a legmélyebb együttérzés és szeretet sugárzott a magyar nép iránt. Ez volt az a láthatatlan erőtér, amely körülvett téged és beszippantott mindenkit, aki a közeledbe került. Ezt tanultuk meg tőled, hogy cikket írni, rádióműsort készíteni csak ezzel a hozzáállással szabad.

Így ülünk most is a Szabad Föld, a Magyar Nemzet, a Karc FM szerkesztőségében, szomorúan, mert nem lehetsz már köztünk, de mégis jóleső érzések között, mert csak azért is köztünk vagy. Visszük tovább mindazt, amit tőled tanultunk, és azt is, amit észrevétlenül plántáltál belénk jóságoddal, odafigyeléseddel, puszta léteddel. Ígérjük, hogy egyetlen pillanatra sem fogod azt érezni ott fönn, hogy hiábavaló volt. És reméljük, hogy végre most már bírni fogjuk a tempót és fel tudunk nőni az általad megszabott feladathoz. Gyula bácsi, nyugodj békében!

Életút

Fábián Gyula Nagyszalontán született 1929-ben. Magyar–latin szakos tanári diplomáját a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. Pályakezdőként a Magyar Rádióban helyezkedett el újságíróként, 1952-ben. A Falurádió, a Kincses Kalendárium szerkesztője, műsorvezetője volt, de dolgozott a belpolitikai szerkesztőségben, egyéb kulturális műsorokban is. 1956-ban pedig a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőjeként, a Parlament épüle­tében, a Nagy Imre miniszterelnök irodája mellett berendezett ideiglenes stúdióból szerkesztette a műsort, tájékoztatta az országot, tagja volt a forradalom idején a rádió öttagú vezetőségének. Mindig a rádiót tekintette valódi munkahelyének, de 1956 után megritkult körülötte a levegő, elvették a műsorát, visszaminősítették beosztásában.

Egy rövid televíziós kitérő után, a hatvanas évek második felében a Kortárs című irodalmi lap szerkesztője lett. Az 1970-es években a Mezőgazdasági Mú­zeumban dolgozott, ahol megszervezte a múzeum baráti köreinek országos hálózatát, majd a Vízügyi Múzeum létrehívója, első igazgatója lett. Néhány évig a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa volt, ahol ő rendezte a centenáriumi Arany-kiállítást. A rádiótól sosem szakadt el teljesen, külső munkatársként folyamatosan készítette riportjait, elsősorban a magyar vidék életéről, a mezőgazdaság, az erdészet, a vízügy világáról. Származását sosem megtagadva küldetésének tartotta a paraszti világ értékeinek megőrzését, a vidéki emberek mindennapjainak, küzdelmeinek megjelenítését.

Munkásságának másik fontos színtere volt az irodalom, a magyar irodalmi hagyomány közvetítése, ápolása, terjesztése, küldetése része volt a népi írók hagyatékának, munkásságának népszerűsítése, elemző bemutatása. De elkötelezettje volt a képzőművészetnek és a határainkon túli magyar kultúrának is. Számos kortárs festőművész, szobrász (Ujváry Lajos, Mözsi Szabó István, Blaskó János stb.) kiállítását rendezte, nyitotta meg, részt vett a híres erdélyi fametsző művész, Gy. Szabó Béla magyarországi gyűjteményének létrehozásában is. Szocio­gráfiai, művészeti és irodalmi írásai jelentek meg többek közt a Kortárs, a Tiszatáj, a Forrás, a Fiatal Magyarország, a Jelenkor folyóiratban, de napilapokban – Új Magyarország, Pest Megyei Hírlap, Magyar Nemzet – is számos írása jelent meg. És mindezek mellett továbbra is dolgozott a Magyar Rádiónak, ötperces jegyzeteit olvasta fel hétről hétre, vagy riportokat készített „kedvenc” műsorának, a Falurádiónak.

Bár egyetemen sohasem taníthatott, a 70-es, ­80-as években néhány évig az Eötvös-kollégiumban volt óraadó, ahol a népi írókról tartott szemináriumot. Mivel maga is Eötvös-kollégista volt, ezt a feladatot is szolgálatként értelmezte. A rendszerváltás előtt olvasószerkesztője volt a Képes Újságnak, a rendszerváltás kezdeti napjaiban elindította a Szabad Szó folyóiratot, dolgozott a Magyar Fórumnál, majd főszerkesztője lett a Szabad Földnek, később főmunkatársa a Magyar Nemzetnek és a Lánchíd Rádiónak, ahol 86 éves koráig olvasta fel heti jegy­zeteit.

2005-ben a Magyar Rádió 80. évfordulóján a Magyar Rádió örökös tagja címet adományozta neki, mellyel 1956-os tevékenységét ismerték el. Nívódíjat kapott, később a rádió aranytollas újságírója is lett. 2007-től a Trianoni Szemle szerkesztőbizottságának elnöke volt, a lapban számos írása jelent meg, többek közt az Elfelejtett magyarok sorozatban. Válogatott írásai, kisregénye az Elhasznált, szegény magyarok (2001) és az Útravaló (2014) című kötetekben jelentek meg. Rendszeresen publikált református egyházi lapokban, vezetőségi tagja volt a péceli Csökmei Körnek és a földesi Karácsony Sándor Művelődési Társaságnak, elnöke a Mikszáth Kálmán Kulturális és Média Alapítványnak és kuratóriumi tagja a Trianoni Kutatóintézet Közhasznú Alapítványnak, valamint a Százak Tanácsának. 85 éves koráig szolgálta írásaival, rádiós jegyzeteivel a magyar közéletet. Újságírói tevékenységét 2009-ben Rát Mátyás-díjjal, 2013. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetéssel ismerték el.

Életében megélt valóság volt Isten, a haza és a család, munkásságát mindig szolgálatnak tekintette. Két fontos emberi példaképe, akik emlékét élete végéig ápolta, Arany János költő és Karácsony Sándor, a tudós, pedagógus. 69 éve kötött házasságából négy fia született, tizenkét unoka, tizenegy dédunoka őrzi emlékét, és számos rokon, barát, ismerős gyászolja. Életének 91. évében tért meg Teremtőjéhez, családja körében, 2020. feb­ruár 28-án.