Minden bajra van megoldás

Hogy mit jelent a vidéki nyugalom, legalábbis mit ért azon az elmúlt évtizedben középkorúvá öregedett városi, abban nincs vita. Mindannyian kertre vágynak, vidéki csendre, illetve az ezt a csendet megtörő gyerekzsivajra.

grandfather and grandson fishing on river berth Fotó: 123RF

A tárcaíró nem jött rá rögtön, hogy nemzedéke megállapodott. A középkorúak. Csak lassan tudatosult benne, hogy mindenki, ő maga is gyereket nevel, munkájában kiteljesedett vagy éppen halad a kiteljesedés felé. És nyugalomra vágyik. Érdekes, hogy azok, akik nem haladnak a kiteljesedés felé a munkájukban, szintén nyugalomra vágynak. Arra a vidéki életre, ahol mindig van valami tennivaló, ahol az emberek nem a televíziót bámulják naphosszat.

Hogy mit jelent a vidéki nyugalom, legalábbis mit ért azon az elmúlt évtizedben középkorúvá öregedett városi, abban nincs vita. Mindannyian kertre vágynak, vidéki csendre, illetve az ezt a csendet megtörő gyerekzsivajra, gyümölcsfa alatti olvasgatásra, családdal, szomszédokkal, barátokkal kötetlen csevegésre, néha persze még egy kis világmegváltó beszélgetésre is. Mindez ráadásul úgy a legjobb, ha közben valaki kevergeti a bográcsban fortyogó halászlevet.

Fotó: 123RF

Ezek a városiból vidékivé érett középkorúak már jó ideje kerülik a város zaját, de nem az ismerősök, szomszédok társaságát. Összejárni ugyanis szeretnek az emberek ebben a kis faluban, ahol a tárcaíró is lakik. Sőt az összejárás az, amit a legjobban szeretnek.

Áthívni egymást egy pálinkára, beszélgetésre és leginkább halászlére. Sok mindent tudnak jól főzni itt, de halászlevet azt nagyon. A falu körül ugyanis temérdek tó van, benne telepített hal, a stégeken pedig nem kevés kitartó fiatal és halakról mindent tudó, bölcs öreg horgász, akiktől egy-egy hal megugrása kapcsán megtanulta a tárcaíró is, hogy ott kell a halat megfogni, ahol van.

Legalábbis a pontyot mindenféleképpen, mert ott érzi magát biztonságban. Persze sokat segít, ha az ember tudja, hol van az a hal. Jelezte is a tárcaíró az egyik bölcs öreg horgásznak akkor, amikor rendszeresen kijárt ő is a tóhoz, hogy jó lenne tudni, hova dobja az ember a csalit. Az öreg zsiványul mosolygott, majd csak ennyit válaszolt: Aki tudja, az tudja. Ezt úgy fordította le magának a tárcaíró, hogy aki sokat van a tónál, az bizony szokta tudni, hol van a hal éppen. A tárcaíró nem tudta, a fiatalabbja meg figyelte, hol ugrik meg a hal, kis túlzással élve, bele a bográcsba.

Becsülték nagyon ezek a városiból vidékivé érett középkorúak a tősgyökeres vidéki ember tudását. Illetve egészen pontosan azt a gondolkodásmódot, hogy mindenre van valami megoldás, minden bajt lehet orvosolni, mindent meg lehet szerelni, de legalábbis ideiglenes megoldásként mindig lehet tenni valamit a dolgokért vagy a dolgok ellenében, mikor mi kell, amíg megjön a fizetés vagy beáll a béke, lecseng a járvány, és el lehet menni újra szomszédolni. Ezzel a gondolkodásmóddal egyáltalán nem rendelkezett a városiból vidékivé érett középkorú, de az elmúlt évtizedben megtanulta.

Mert ez a gondolkodásmód tanulható, és ahhoz, hogy ne haljon meg a városiból vidékivé érett középkorú a temérdek stressztől fiatalemberként, meg is tanulandó. Ez nemcsak gondolkodásmód, hanem világszemlélet is. Az ember felnőtté válásának pillanata.